Azt a kereket nem úgy érjük el, csak formálnak belőlünk tökéletes kört, a ferdeségünkből, a hiányosságunkból, a plusz szövetekből. Így lesz minden a rendben, nem a kezem nyomán, éljünk bár halkan vagy hangosan, kívül a körön. Félreismertem, Uramistenem, a sorsom, teljesen, tíz évvel idősebb lennék, olyan vagyok. Kereket, formálnak belőlünk tökéletes kört, ferdeségünkből, hiányosságunkból, kéretlen sejtekből. Látni az ívet felváltva vaksággal, minden elvont közelről mutatja meg magát, holnap az ív része, ma újabb  meglepetés, megint gyilkos

nahát

a jó büdös kurva anyád, Kiván, tejszagú úthenger

hétnapos, romlott tej

veszély hol

két párnán három fej

mindegy ma, holnap is keljünk fel

A csillár előtt ellebenő fekete hollószárny és hogy még mindig egy lámpatestet ölelek, hogy nagymama szobájában lakom és minden süteményt megeszek, állandó. Arra vár a hollószárny, hogy legyen, aki boldog születésnapot kíván, amikor már nem lebben, mentem előre, kiköltöztem, lett majd, aki kíván, testem meleget, nem csak ez a veretes lámpatest.

- Várakozás, lesz jutalma?

- Lesz, csak nem ez.

Amit álmodtam, hogy magas hangon tisztán tudok énekelni, hangosan, nem így van. Így is van, álmomban.

Azt is álmodtam, hogy kézenfogva megyek a mondattal, ez is csak álmomban, nem így van.

Az álmomban álom van, hogy fennhangon kiáltott mondatommal kézenfogva álmodtam.

Megint az jutott, hogy jár körbe a konyhában, felemeli az edényeket, és beszél hozzájuk. Olyanokat mond: kihívás, meg hogy jössz te még az én házamba. Aztán anyátok picsáját, és hogy miért lettem én elfelejtett tudós.

Olyan hosszan húzódó, kacskaringós jelenet volt a bordó szőnyegen, lépcsőn le és lépcsőn fel, jól lehet rá emlékezni, október, fényes aranyrudak fekszenek, hogy ne mozduljon el. Valami viszi a kezem, amikor kígyót rajzolok, ha az arany ívű kanyar alatt a szőnyegre gondolok.