Egy óriási levél van a szobám közepén; hogy otthagyom, örököltem.
A fürdőszoba előtt találtam, pedig Isten a tanúm rá, nem nevelünk fát ott.
Körbeporszívóztam, körbesöpörtem, körbefelmostam, körberöhögtem,
viaszba öntöm.
(Fehér, oldalán aranykeresztekkel kivarrt selyemszalagra erősített urna ereszt két fekete öltönyös férfit a sírárokba.)
Küldve a ft és a szt, ezt írta: "Megkapod az egyetlen teknosbekamat... majd lesz nekem masik. Aztán szerzek neked egy elefantot is. itt meg kuldom a ct." Az utazási irodában ülve, a hullaszállítási díj árnyékában kötögetem a fotelben a biztosítást, tagokra szakadva, vállban elszabva, lecsuklott fejjel, vizet öntök a tetejére, erre kér a harminckilenc és a negyven fok, félhangosan lehelem : "teknősbékát", többször. Felnézek, kész is már a kötött életbiztosításom, megóv a hidegtől.
látványnak rossz:
Mit tesz egy-két humortalan éjszaka, amikor tányérmagasan ülök a bárszéken, egy rúd és az égig ér, jaj, nem akarok fönn lenni, ha te alulról nevetsz, és kihúzod a menekülőkötelet, ellibbented, hogy nyúlok utána, nem érem el, nevetsz, I., mert viccelsz, de én a toronymagas másik bárszék anyjára csüggeszkedem, múltanyjára tapadok, mert úgy félek, az ingó kötéltől, a méységtől és magasságtól. Lent és máskor a fehér köpenyes doktornő injekciót adna a torkomba, úgy kérem, hogy ne, mert mindig injekcióval fenyegetnek, mindig a torkomon akarnak lenyúlni, mit kell belőlem kihúzni? Ez elsikkad, mert valójában – még hidegvérrel sem kell, még unalomból sem kell – senkit sem érdekel. Nem a kegyelem tartotta vissza, a sötétben két medence, uszoda, úszómester kovács alexandra, nézem, ahogy elmerül a vízben, épp úgy, ahogy másnap nekem is kibomlik a hajam a valóságos, kegyelemteljes, világoskék medencében.
Mennyivel vidámabb volt, amikor hogy lovon ültem, azon a lovason ültem, csak a magasságot jelentette. Nem féltem fenn, mert békésen caplattunk, az embereket kikerültük, utcai közlekedést végeztünk, egy ló hátáról, azon a lovas hátáról olyan megnyugtató volt a felismerés, hogy ez csak egy tűsarkú szandáltól volt, amiben egész héten jártam.
látványnak jó:
Mit tesz egy-két humortalan éjszaka, amikor tányérmagasan ülök a bárszéken, egy rúd és az égig ér, jaj, nem akarok fönn lenni, ha te alulról nevetsz, és kihúzod a menekülőkötelet, ellibbented, hogy nyúlok utána, nem érem el, nevetsz, I., mert viccelsz, de én a toronymagas másik bárszék anyjára csüggeszkedem, múltanyjára tapadok, mert úgy félek, az ingó kötéltől, a méységtől és magasságtól. Lent és máskor a fehér köpenyes doktornő injekciót adna a torkomba, úgy kérem, hogy ne, mert mindig injekcióval fenyegetnek, mindig a torkomon akarnak lenyúlni, mit kell belőlem kihúzni? Ez elsikkad, mert valójában – még hidegvérrel sem kell, még unalomból sem kell – senkit sem érdekel. Nem a kegyelem tartotta vissza, a sötétben két medence, uszoda, úszómester kovács alexandra, nézem, ahogy elmerül a vízben, épp úgy, ahogy másnap nekem is kibomlik a hajam a valóságos, kegyelemteljes, világoskék medencében.
Mennyivel vidámabb volt, amikor hogy lovon ültem, azon a lovason ültem, csak a magasságot jelentette. Nem féltem fenn, mert békésen caplattunk, az embereket kikerültük, utcai közlekedést végeztünk, egy ló hátáról, azon a lovas hátáról olyan megnyugtató volt a felismerés, hogy ez csak egy tűsarkú szandáltól volt, amiben egész héten jártam.
- Asszonyom, szedermértékkel mérve maga kacér, gurulós játékos.
- Haza lesz csak a fuvar, a gyümölcsöstálba.
- Kit keres a cseresznyészacskóban?
- Sötétpiros szemeket.
- Mit szeret a legjobban?
- Az epret.
- Legyen az enyém!
- Nem leszek.
Így tűnt el minden mellőlem: nagy és nemes érzelmek meg egy kiló szeder.
Maradtam egyedül, erdei gyümölccsel álmodó, félkarú zöldséges.
(Szeretném, ha történne, még ebben az életben, ahol anyám halványan szedret kínál
– várok, amíg várhatok, de szedres félkézzel sokáig nem ülhetek, rám szállnak a legyek.)