látványnak jó:

Mit tesz egy-két humortalan éjszaka, amikor tányérmagasan ülök a bárszéken, egy rúd és az égig ér, jaj, nem akarok fönn lenni, ha te alulról nevetsz, és kihúzod a menekülőkötelet, ellibbented, hogy nyúlok utána, nem érem el, nevetsz, I., mert viccelsz, de én a toronymagas másik bárszék anyjára csüggeszkedem, múltanyjára tapadok, mert úgy félek, az ingó kötéltől, a méységtől és magasságtól. Lent és máskor a fehér köpenyes doktornő injekciót adna a torkomba, úgy kérem, hogy ne, mert mindig injekcióval fenyegetnek, mindig a torkomon akarnak lenyúlni, mit kell belőlem kihúzni? Ez elsikkad, mert valójában – még hidegvérrel sem kell, még unalomból sem kell – senkit sem érdekel. Nem a kegyelem tartotta vissza, a sötétben két medence, uszoda, úszómester kovács alexandra, nézem, ahogy elmerül a vízben, épp úgy, ahogy másnap nekem is kibomlik a hajam a valóságos, kegyelemteljes, világoskék medencében.

Mennyivel vidámabb volt, amikor hogy lovon ültem, azon a lovason ültem, csak a magasságot jelentette. Nem féltem fenn, mert békésen caplattunk, az embereket kikerültük, utcai közlekedést végeztünk, egy ló hátáról, azon a lovas hátáról olyan megnyugtató volt a felismerés, hogy ez csak egy tűsarkú szandáltól volt, amiben egész héten jártam.