A szenvedés nem kortárs. A túlérzékenység kortárs. Társadalom által támogatott. A társadalom ráirányította a figyelmét. A világ érzékenyekre és agresszorokra esik szét, akik az érzékenységet nem ismerik fel. Szomjazzuk az értő, az érző kiértékelést, mindenki, aki lassabb, fáradtabb vagy többet bántották, elégtételt vár. Sorban állunk, hogy rajta legyünk a spektrumon. Felkéredzkedünk rá a többi állattal, hogy megszűnjön az agresszió és szeretetet kapjunk a részvétlen szervektől. Diagnózist akarunk, hogy becsomagolja az idegeinket. Megnevezzük és ünnepeljük a sebeinket a huszonegyedik századnak ebben az évtizedében.

Mindent lehet, de azért mindent nem lehet, túl sok idő minden. Világjavító szándékkal optimalizálom lábujjtól hajszálig, amiből állok, de akinek erre az egzisztencialista performanszra annyi ideje van, hogy minden nap bemutassa, az ugyanolyan vigasztalan életet él, mint aki őszül, csak mást szégyell és másba fárad bele. Riadtan lopja az időt más harctól. Egyéni választásnak annyi tere van, hogy mindenkinek különbözik az ujjlenyomata, és eldöntheti, miben szeretne kimerülni. Az ujjlenyomat nem a fürdőszobában dől el, és nem különösebb erény, hogy más.