Miközben destruktív gondolataim vannak és a viselkedésem is határozottan önsorsrontó, szorgalmasan dolgozom rajta, hogy a megfelelő védőoltásokat azért időben megkapjam.
Tényleg két életet élek, ezért nem tudok bizonyos dolgokat megcsinálni, amiket elvárnak tőlem, amik a társadalom teljes jogú tagjává tehetnének, nem csak az odatartozás mímelőjévé - mert kinek marad erre mind kapacitása, ennyi ellentétes élet mellett?
Döntsétek el, a mai gyakorlásra milyen célt tűztök ki magatok elé, ha kitűztök, vagy kinek szentelitek ezt az alkalmat, ha szentelitek valakinek. Tegyétek meg a felajánlásaitokat és álljatok a szőnyeg elejére.
Én ezt a mai gyakorlást a Papa gyógyulásának szentelem - szólal meg az érzelmi rutin, aztán lassú természetességgel kúszik be a felismerés, hogy a Papa már öt éve meghalt, ez a feszültség már megszűnt, másért kell gyakorolni. Mit válasszak? Találok egy reális, kisrealista célt.
Azokat keresem, akiket már ismerek, ismerős embereket keresek. Ismerős szögeket, éleket. Megvannak, csak mindig elvesznek. Mindenkinek mennie kell, de minden kétség fölött állóan én vagyok az egyik, aki soha nincs a megfelelő helyen.
Az emberek leszűkítik vagy kibővítik az életlehetőségeiket, és utána szomorkodnak. Kizárólag szűkíteni vagy bővíteni van lehetőség!
Mindenki jelmezben volt. A színészeket és a közönséget csak arról lehetett megkülönböztetni, hogy a színészeknek mind, kivétel nélkül jó seggük volt, de aztán körülnéztem, és láttam, hogy a közönség tagjainak is.
Jenővel álmodtam. Azt, hogy Jánost Jenőnek hívták, de ugyanazzal a képpel üzent, mint eddig, és bennem felvillant egy pontszerű jó érzés az értesítés hangjára.
Szent értesítések és kegyelmi telefonhívások!