Eltűntek a levelek a fáról az ablakom előtt.

Vasárnap az órát is átállítjuk.

Különböző férfi-ideák csapódnak nekem esténként, nap közben is kísértenek, de csak, ha magamra hagy a munka világa.

A banán mai teljesítménye alapján fel tudom idézni, mit is nem szerettem a banánban. 

Itt valahogy van tartásuk az embereknek, megőrülni is egyenes derékkal őrülnek meg. Én nem így fogok!

Nézem az embereket meg a korukat a metrón. Mindenkinek puhul a bőre. A nőnek, aki út közben odanyújtja a gyerekeinek a mentolos cukrot, tudnia kell, hogy neki már kevesebb van hátra, de úgy tesz, mintha az idők végezetéig gondoskodni tudna a köhögő gyerekekről. A gyerekek unott ártatlansággal veszik el a mentolos cukrot, amit ez a kéz majd mindig kinyújt feléjük. Csak ők nőnek majd, az anyjuk stagnál. Ezt a tudatlanságot minden percben tanuljuk. Minden anyánál ott a mentolos cukor és nem ér rá a végével foglalkozni, mert megállás nélkül leköti a közepe. Ezért aztán nincs is vége. A nyüzsgés és köhögés a zajló élet feltétele.

Ezekből az emberekből, ha nem az olcsó munkaerőből élnének, már rég kibukott volna a rasszista. De sajnos most vigyázniuk kell, mit mondanak.

Az egyszerűség kedvéért Frau Frankl-nek szólítanak. Nem mentem férjhez.

Egyfajta klasszikus rajongásra vágyom: udvarlásra, kedveskedésre, a nem létező erényeim elismerésére, ha a létezők nem ismerhetők el. Egy kis fantáziára és némi erőfeszítésre. A legitimált nárcizmus kiszervezésére, egy másik ember felé, felém.

Belekapaszkodhatsz, de nem muszáj.

Na de ennyi év után!

Mindenki jól néz ki.

Na és akkor a plasztik-shaming mellett van a szénhidrát-shaming, meg úgy általában a ti még tényleg nem tudjátok, hogy kell élni?-shaming.

Akik a klub bejáratánál élet-halál urai, akik válogatják az embereket, hogy kik mehetnek be és kiknek kell kint maradniuk, vajon tudják, hogy bent éppen azt játsszák, hogy Es Gibt Platz für Alle?

Tag und Nackt