Tömegétkeztetés vagy tömeges lelkigondozás, tömegek védelme, oltás vagy Joy kupon-napok, nyugdíjas buszos kirándulás, fesztiválra való megérkezés és onnan való távozás - a vágy és az azt kiszolgáló infrastruktúra beismerésének pillanatai. Minden, ami tömeges, megalázó. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy az eseményt nekünk tervezték, akiknek az igényeit előbb ismerték mások, mint saját magunk, kiszámíthatók vagyunk és gyámoltalanok, elfogadjuk a gondoskodást és nincs más választásunk, mint a részvétel.

Nem elég, hogy tinnitus-a van, krónikus és gyógyíthatatlan fülcsengése 21 éve, de még a neurológus üzenetrögzítője is olyan fülsiketítően sípol bele a telefonba, hogy azonnal érzi: nem ez lesz a megoldás - ezek nem akarják, hogy neki kisimuljanak az idegei - , hanem a FEHÉR ZAJ.

Ha az evolúció valóban olyan célelvű, akkor miért nem alkotott gyereksírást kedvelő, vagy egyenesen gyerkesírás után sóvárgó női idegrendszert? Akkor miért harapok a számba minden alkalommal, amikor a DM-ben dezodort veszek és mögöttem rákezd egy elvetemült baba? Miért ingerel fel, hogy az anyjának ez megbocsátható? Persze, hiszen az üvöltő gyerek az ő kiterjesztése. Micsoda önzőség. Én is szeretnék önző lenni.

Bezzeg a babapolcok halványkékek, azt kell hinni, hogy az egész egy olajos, púderes idegnyugtatás, de hallom másoktól is, hogy nem az. Hogy leszek így anya valaha? Termékenységi verseny folyik, nincs idő acélosodni.

Veszélyes hely lett a Facebook: ha valakiről pozitívan nyilatkoznak, elsőre mindig azt hiszem, hogy meghalt, és  megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy csak díjat kapott. Milyen jó dolog is egy díj.

Olyan régóta és olyan intenzíven fáj a derekam, hogy már a totemet is gerincoszlopnak nézem. Amit lehet tisztelni.

Pánikra levendula (Németország), kómára délutánonként egy kanálka baracklekvár, de nem több (Magyarország).

Addig fogok keresni, amíg meg nem találom azt a holisztikus szemléletű, intelligens szakembert, akinek a hivatása a gyógyítás és nem a szórakoztatás.

Mamika egy kerekesszékben gurul a budai hegyekben, Papa tolja alázattal, csendesen, elfogadva, hogy most nem az ő sérülése a főszereplő. Olyannyira nem, hogy Mamika veszi magának a bátorságot, és piros ruhát is visel, ami még a nyolcvanas évekből maradt; vonzza a tekintetet. Vad, drogfüggő franciák keresztezik az utamat, egy kaukázusi, szecessziós lépcsőházból érkeznek és tábortüzet gyújtanak a kapu előtt a homokban. Nem tudom, hogy akarnak-e tőlem valamit, de nem lehet kitérni az útjukból. Erőltetik a dohányzást. Világunk ekkorra már sivatagos, de a következő pillanatban keservesen szürke ipari területté változik, a szír sivatag helyett egy megsokszorozódott, novemberi Dunaújváros, gropiusstadti elemekkel. Beülök a buszmegállóba, ami kegyesen egy hegyen helyezkedik el, maradt még domborzat, maradt még civilizáció. Várok Laurára - nem csak a buszra -, aki jön, de alig marad rám ideje. Azért jött, hogy ezt elmondja. Jó, ha az embernek a világban egyértelmű feladata van, jobb, mintha a saját szüleit hajkurássza a hegyekben. Úgy érzem, le vagyok maradva - vagy mérföldekkel előrébb vagyok - a kortársaimhoz képest. A buszra még húsz percet kell várni, az egyik, legkevésbé drogfüggő francia is velem vár. Békésen ücsörgünk a fedett megállóban, átengedem magam a várásra szánt idő nyugalmának. Reméljük, ez egy világból kiragadott húsz perc, amelyben nem történik újabb demográfiai katasztrófa, vagy ha igen, mi nem tudunk róla. Ezt az időtartamot a szabadságra nagyon emberinek, szinte ideálisnak érzem - a szüleim nem tudom, hol gurulhatnak éppen.

Mamikával megérkezünk a Lengyel Piacra (érzésre a Lehel téri piac székelyföldi változata), ami Újbudán található, és olyan lépcsőt terveztek a szintek közé, amin azért nem tud bárki lemenni. A korlát pont úgy helyezkedik el, hogy ne lehessen a megpakolt karokkal elérni. Előjön az 5 éves koromban hátrahagyott lyukas lépcső pánik. Ahogy nőttek a lábaim, a lyukak a lépcsők között ártalmatlanná váltak, erre most itt vagyok, negyven évesen, zöldségekkel és háztartási eszközökkel, és nem merek lemenni. Feltartom a forgalmat, Mamikát már szem elől tévesztettem, aki annak ellenére, hogy nem él, jobban veszi az akadályokat, mint én. Szégyenszemre visszafordulok a lépcső harmadik fokáról, mintha egy vízicsúszda első méterénél mondanám, hogy mégse. Nem teszem magam népszerűbbé a piac közönsége előtt, de leginkább senkit nem érdekel semmi. Mindenki megtanult együtt élni egy bizonyos fokú, állandósult kellemetlenséggel.

Többször kaptam magam azon mostanában, hogy falakba ütközöm, a beszélgetőtársaim azt hiszik, amit mondok, egy metafora, pedig az csak egy egyszerű adottság: a legszigorúbb értelemben vett valóság. Ha metaforának a hétköznapi realitástól elszakadt transzcendes realitás megfogalmazását, vagy az arra való utalást hívják, igazuk lehet, de lemetaforázni a valóságot, az olyan, mint azon mérni, hogy van-e Isten, hogy csak jó dolgok történnek-e a világban. Az, hogy mi minden nem metafora, nem hit kérdése. Se Isten, se a pszichoszomatikus betegségek nem a metaforák közé tartoznak, igaz, metaforák segítségével könnyebb (de teljességükben amúgy sem lehetséges) leírni őket. A hétköznapi realitás az, ami pusztán utal a valóságra, és ami segít a valóság ábrázolásában és megértésében. Jelenlegi, nem túl érzékeny rendszerünkben az ún. valóság illusztráció és az ún. metafora a valódi valóság.

A műanyag itt is csúnyán öregszik.

A(z online) fizető ember prototípusa szakállas, késő-harmincas, kora-negyvenes férfi.

A csacskaságokat hitelre vásároló ember prototípusa a harmincas nő.

Az élményeket megérdemelten és elfogadottan vásárló ember prototípusa a frissen nagykorúvá lett fesztiválozó fiatal.

Okos fiatal nincs, aki gondol a jövőre - az a szülő.

A fiatalnak nem okosnak, hanem szerencsésnek kell lennie, hogy megfelelő szülei legyenek a megfelelő hitelkonstrukcióhoz.

A jövőre gondoló emberpár prototípusa a fehér blúzt (kb. 2014 óta szürke pamut trikót) viselő nő a kék inget (ez minden körülmények között kék ing maradt) viselő férfival. Aki a jövőre gondol, az nincs egyedül.

A jövőre időben gondolt emberpár prototípusa az ápolt, fehér hajú nyugdíjas pár, a kertészkedés miatti derékbecsípődéssel, de akut szívbetegség nélkül. Aki a jövőre gondolt, az nem maradt egyedül és főleg nem illik, hogy beteg legyen.

A bankok, nyugdíjbiztosítók és egészségpénztárak progresszív világképe szerint ember nem marad özvegyen, gyerekét egyedül nem neveli, az öncélú, fiatalon egyedül maradásról pedig ne is beszéljünk, mert az maga a tékozlás, gazdaságtalan és morálisan is kétséges létforma.

Magyar hirdetésekben a referencia Németország, Németországban Svájc, Svájcban pedig a 22. századi Svájc.

Leginkább az üvegből készült fürdőszobaajtóval tudnám megragadni. 

Mindenki melegítőben kel át a határon?

Miért hívják ezt a műfajt "tanácsadásnak"? Egészen nyugodtan átnevezhetnék fenyegetésnek, vagy utolsó ítéletnek.

Amikor hirtelen megáll minden, és nem haladnak az ügyek, akkor mindig kér tőlem valaki egy önéletrajzot.