Mamika összekuporodva sír a kereveten, eltakarja az arcát. Soha ilyen érzelmi feltárulkozást nem láttam tőle, a legvégzetesebb pillanatokban is csak megremegett a hangja, majd barátságos bizonytalanságra váltott, inkább kérdezett, mint remegett. Óvatosan szenvedett csak. Az volt a baja most, azért takarta el az arcát ilyen hisztérikusan, mintha görög tragédia anyaszereplője lenne, mert három pici, piros pörsenést le kellett szedni sebészi úton az arcáról. Lehet, hogy csak szúnyogcsípések, ártalmatlan dolgok. És ő eltakarja az arcát. Valami nagyobb dolog lehet e mögött a takarózó őszinteség mögött. Valami mélyebb sérülés, például a váratlan halála, amit még nem tudott feldolgozni.

Kilövettem megint a fülemet, két új lyuk. Azt nézem, még milyen fájdalmat tudnék okozni magamnak. A fájdalom valamelyest földel. Tetoválás sajnos nem érdekel, csak a fém.

Miért barna még a banán is a pszichiátriai rendelőben? Mert rendben van, hogy az egész a 80-as évekből maradt ránk, na de a banán is? Nagyon szép, értelen, zöld babánokat lehet kapni manapság az Aldiban. Ennyi progresszió azért ránk férne.

Rendben, nemrég írtam arról, kik szeretnek nyilvánosan névnapot ünnepelni, szívek és virágok digitális erdejében örvendezni, de most láttam, hogy Tibor kiírta az oldalára: "Nemsokára Tibor névnap lesz." Tibor kijön a barlangjából és megkér mindenkit szépen, hogy köszöntse fel. A digitális elanyátlanodás soha nem látott bugyraiban járunk. Utána teljes mondatban köszöni meg a figyelmességet azoknak, akik beadták a derekukat.

"Köszönöm a sok Tibor-napi köszöntést, nagyon kedves tőletek, hogy gondoltatok rám. Jut eszembe, én is viszont kívánom minden Tibornak. Boldog névnapot! Szeressétek egymás és lehetőleg engem. Holnap Csongor napja lesz, Csongor a másik nevem. Nem várok ajándékokat, de ne feledkezzetek meg rólam!"

41 évesen ne szelfizzen senki se hűtőben, se fűtőtestnél, se liftben!

Hiányzik a közös akarat. Mit nem adnék egy közös akaratért! Miért kell még azért is reszketni, hogy ugyanazt akarjuk, hogy aztán csak akkor kezdjünk el aggódni a többin. Pedig milyen jó lenne reszketés helyett az aggódásnál tartani.

Tehát ha kiírják egy épületre, hogy ott gyerekek vannak, akkor arra rádobják a bombát és még meg is köszönik, hogy szóltak nekik.

Sosztakovics-hét van, és kiküldték a törékeny, fiatal nőkből álló személyzetet a nagy koncertteremből. Az ukránpárti nyugdíjas-közönség háború miatti provokációjától tartva, inkább biztosra megy a vezetés: az oroszul tudó, törékeny meleg fiúkat küldik be a nagyterembe, hogy ha baj lesz, majd ők ellátják a bérletes német nyugdíjas provokátorok baját.

Akiknek nincs mit mondaniuk, azok bevezetik a névnapi köszöntést, #bornthisday taggel posztolnak szignifikáns emberekről, esetleg posztumusz életműdíjakat osztanak ki, rendszeresen megemlékeznek. Nem kisebb dolog, mint az élet és a halál érdekli őket, vallásos tisztelettel próbálják magukat felrázni a mély álomból.

Mindenki olyan naiv volt előtte.

A kihalás örömére rendeltem egy tesztet, hogy megtudjam, honnan jöttem. Bár nagyobb sokk már nem érhet, amióta tudom, hogy zsidó vagyok. Már most 3 rabbit kidobott az automatizált családfa, úgyhogy inkább az a kérdés, vajon honnan jöttek az ausztrál őslakos vonások, meg mi ez a szláv vonal és mitől kék szemű és hófehér mégis mindenki, illetve, hogy aki mégis barna, az honnan vette ezt, ha egyszer mindenki más olyan, mint egy tejbeesett bolha. Kivéve persze, akinek fekete haja van - nade neki hogy lehet zöld a szeme és ennyire világos a bőre? És hova tűnt a vörös, aminek hatására, ahogy megjelentek a pihék a fejemen, gyanakodva méregették egymást a nagyszülők, de aztán mindenki jótékonyan elfelejtette, mert hetek alatt kinőttem? (Egyébként tudom, ki volt a hibás, de már nem él.)

Szügyig álltam a családi dokumentumokban, születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatokban, menlevelekben, behívókban, reménykeltő üzenetekben és halálokokban, hiteles másolatokban, falusi jegyzők és fővárosi hivatalok aláírásaiban, a családtagok életének adatként rögzített, idegenek által validált fordulataiban. Milyen kevés dologról dönthettek - nem azért, mert átélték a világháborút, hanem mert kevés dologról dönthetünk, csak a pszichopatáknak és az önsegítő könyvek szerzőinek van szabad akaratuk. Itt mindenki meg lett rángatva, csoda, hogy élünk - lehetne mondani, ha élnénk, de ezzel egyedül maradtam, ezt pedig nem csodának tartom, hanem ténynek. Egy éve minden nap erre ébredek: kihaltunk! És milyen könnyű volt! Más családnak talán erőfeszítésébe kerülne, folyna a vér, állna a bál, de mi spontán, könnyedén és organikusan jutottunk ide. Már nem kell megrendülnöm, ha megöregszem, hiszen már meg vagyok rendülve, és innentől meg is leszek, halálom napjáig, a biztonság illúziója, amit családnak neveznek, már nem fog eltájolni.

Tehát szügyig állok a családi dokumentumokban, és egy szempillantás alatt felmérem, milyen kevés hivatalos papírral megalkotható az emberi élet modellje. Az őskáoszon átmentett, ükszülőkig gyűrűző dokumentációból hiánytalanul lekövethető a lényeg. Alig van jelentéssel bíró, emberi minőség, amit a sárga papírok nem képviselnek. Kicsi a mozgástér, minden nagyon egyszerű, magyar nyelvű aláírásokból lekottázható. Kérdezem magamtól, hogy hogy lehet ennyi őst egy embernek elviselni jövő nélkül, vajon nem ezért fáj-e a hátam, amikor egy pillanat alatt arra a jövőre is ráült egy medve, amiről már előtte is azt hittem, hogy nincs, pedig ott volt az.

Ami eddig luxusnak tűnt, most alapvető szükséglet, és a fájdalom, a hideg, a zaj, az idegrendszer további sérülésének elkerülésére irányul. A közbeszéd kényelemnek hívja a nyilvánvaló ártalmak csökkentésére való törekvést, és nyugat-európai nyugdíjasok szeszélyének állítja be. Vállalom!

Milyen jó lenne, ha a barátok egy ideig most nem azt mondanák, hogy sajnálom, hanem azt, hogy gratulálok.