2008-ban egy tragikus történetet meséltem L-nek, aki kiegyensúlyozott családi viszonyok között élt. Kikerekedett szemekkel hallgatta, mennyi dráma, mennyi esemény! Mennyi érzelem és mennyi szörnyűség! Bezzeg rá vár otthon az unalmas család. Az endokrinológusom csak kuncog, amikor megjelenek: egyetlen pajzsmirigybeteget sem ismer ilyen izgalmakkal, ennyi hormonális daccal és melankóliával. Mintha nem akarnék normális életet élni! Mintha direkt csinálnám. Mintha úgy élnék, hogy őt zavarba ejtsem. Mindez - mármint így élni - helytelen és téves. Genetika, érzékenység, önszabotázs. Vagy teljes véletlen.

Régóta szeretnék a Nagy Szilveszterlajstrom mintájára elszámolni. Nem tartottam nyilván, hány emberrel randevúztam 2018 és 22 között Berlinben, de most lesz időm felgöngyölíteni. Eddig akadályozott, hogy boldog kapcsolatban éltem, és az ehhez szükséges alámerülést tisztességtelennek éreztem volna. Most beállt a megfelelő szabadságszint, kedvemre dagonyázhatok a bizarr randevúk emlékében.