Hiányzik a közös akarat. Mit nem adnék egy közös akaratért! Miért kell még azért is reszketni, hogy ugyanazt akarjuk, hogy aztán csak akkor kezdjünk el aggódni a többin. Pedig milyen jó lenne reszketés helyett az aggódásnál tartani.
Tehát ha kiírják egy épületre, hogy ott gyerekek vannak, akkor arra rádobják a bombát és még meg is köszönik, hogy szóltak nekik.
Sosztakovics-hét van, és kiküldték a törékeny, fiatal nőkből álló személyzetet a nagy koncertteremből. Az ukránpárti nyugdíjas-közönség háború miatti provokációjától tartva, inkább biztosra megy a vezetés: az oroszul tudó, törékeny meleg fiúkat küldik be a nagyterembe, hogy ha baj lesz, majd ők ellátják a bérletes német nyugdíjas provokátorok baját.
Akiknek nincs mit mondaniuk, azok bevezetik a névnapi köszöntést, #bornthisday taggel posztolnak szignifikáns emberekről, esetleg posztumusz életműdíjakat osztanak ki, rendszeresen megemlékeznek. Nem kisebb dolog, mint az élet és a halál érdekli őket, vallásos tisztelettel próbálják magukat felrázni a mély álomból.
A kihalás örömére rendeltem egy tesztet, hogy megtudjam, honnan jöttem. Bár nagyobb sokk már nem érhet, amióta tudom, hogy zsidó vagyok. Már most 3 rabbit kidobott az automatizált családfa, úgyhogy inkább az a kérdés, vajon honnan jöttek az ausztrál őslakos vonások, meg mi ez a szláv vonal és mitől kék szemű és hófehér mégis mindenki, illetve, hogy aki mégis barna, az honnan vette ezt, ha egyszer mindenki más olyan, mint egy tejbeesett bolha. Kivéve persze, akinek fekete haja van - nade neki hogy lehet zöld a szeme és ennyire világos a bőre? És hova tűnt a vörös, aminek hatására, ahogy megjelentek a pihék a fejemen, gyanakodva méregették egymást a nagyszülők, de aztán mindenki jótékonyan elfelejtette, mert hetek alatt kinőttem? (Egyébként tudom, ki volt a hibás, de már nem él.)
