Amikor ürességtámadás van, akkor a két akció közötti hézagok, amilyen egy utazás a metrón, egy folyosón való átsétálás, egy lépcsőn való lemenetel, egy átkelés a zebrán, de még inkább a várakozás, hogy zöldre váltson a lámpa, betöltsön az oldal, felforrjon a víz, öblítsen a vécé, a lépcsőnél való lemenetelnél rosszabb a lépcsőn való felmenetel, de van üresség még a főzésben (nem szeretek főzni), a fogmosásban - az egész fogmosás az üresség maga -, amíg eljutok este az ágyig, amíg eljutok reggel a metróig, amíg eljutok addig, hogy el kell jutni a metróig, amíg kitalálom, hogy mi miatt jussak el a metróig, amíg sorban állok és már nem kötnek le a rágók, amíg kicseng a telefon, amíg kiérek a fürdőszobába, hogy ott belevessem magam az űrbe, amit fogmosásnak hívnak, és csinálom, hogy épek maradjanak a fogaim, meg mert valamikor megtanultam, több ilyen tanult dologra lenne szükség, amiben eligazítást kapunk az élettől, mert oda másféle űr veszi be magát, a rutin űrje, nem az üresség űrje. Így menetelek a tudat senkiföldjén, szép rutinok és üres valóság között, és kérlelem a valamit, hogy töltsön fel, láthatatlanul és jótékonyan, ne adjon időt, hogy magamra gondoljak, segítsen hasítani, hárítani, elfojtani, tagadni, árasszon el evidenciákkal, mint a "hétköznapi embert", vegye el az időmet, tompítsa el az érzékeimet, kapcsoljon le a hatodik érzékeimről, földeljen és butítson, adjon a kezembe formákat, adjon a tárgyaknak értelmet, az értelmes tárgyak és lények közé kapcsokat, kapcsoljon vissza az értelmes állatok világába, legyen dolgom és legyen unalmas tudatom, ismerős, kényelmes, tűnjenek dolgok fontosnak, váljon meggyőződésemmé a fontosság, alapvetéssé az értékem, legyenek szokásaim és érdemeljem ki a robotikus, rutinszerű leengedést, ne kelljen minden este azon gondolkozni: mit keresek itt és érdemes-e egy ilyen haszontalan tudatnak végre megpihenni.