Szeretek felesleges, értelmetlen dolgokat csinálni, kétszer fáradni. Például elmenni valamiért még egyszer, odamenni valahova kipipálni vagy aláírni valamit, elhozni egy dolgot, ami máshogy is eljutott volna hozzám. Ilyenkor felenged az élet szigorú célelvűsége, és a társadalmilag hasznos vagy elkerülhetetlen feladat leple alatt nyerek egy kis szabadidőt metrózásra, körülnézésre. Legálisan feloldódhatok az értelmetlenségben, hiszen nem én adtam magamnak a szabadidőt, nyaralásom immár nem lopás, hanem társadalmi kötelezettség, még ha elvárható is bosszankodni miatta. Nem bánom, szívesen elpanaszolom bárkinek, hogy már megint mennem kellett. Nem értem rá hasznosnak lenni, hiszen éppen hasznossá kellett tennem magam. A beilleszkedés kulcsa a hasznos és haszontalan, a látszólag hasznos és látszólag haszontalan időtöltések megfelelő arányának beállítása. És hogy mindezt rezzenéstelen arccal végezzük, vak bizalommal a racionalitás és az ebből sarjadt szerepünk felé, aminek tartozunk annyival, hogy minden redundanciát elégedetlenkedéssel fogadjunk.

A hétvégén egy meleg gyerekorvosnál vacsoráztam a Hallesches Tornál. Ebből kizárólag a vacsorát nézné el nekünk Magyarország. 

A vágóasztalon - és az íróasztalon is - ahhoz értek a legjobban, hogy hogyan csináljak hülyét valakiből. Ez szkill vagy fogyatékosság?

Azt hittem, elindultam egy békés, felnőtt élet felé, amikor megtanultam biciklizni és a menyecskésedés felé, amikor még kosarat is kaptam a biciklimhez. De a biciklimet senki sem tiszteli, hol ellopják, hol áthelyezik, a bicikli kosarában pedig, amikor felszedem a Neukölln S-bahn megállóban, mindig találok egy kis meglepetést: vodkásüveget, pelenkát, használt maszkot, fegyvert, pisztáciás zacskót. Ezért kár volt ennyire messze költözni a Blahától.