Mamika egy kerekesszékben gurul a budai hegyekben, Papa tolja alázattal, csendesen, elfogadva, hogy most nem az ő sérülése a főszereplő. Olyannyira nem, hogy Mamika veszi magának a bátorságot, és piros ruhát is visel, ami még a nyolcvanas évekből maradt; vonzza a tekintetet. Vad, drogfüggő franciák keresztezik az utamat, egy kaukázusi, szecessziós lépcsőházból érkeznek és tábortüzet gyújtanak a kapu előtt a homokban. Nem tudom, hogy akarnak-e tőlem valamit, de nem lehet kitérni az útjukból. Erőltetik a dohányzást. Világunk ekkorra már sivatagos, de a következő pillanatban keservesen szürke ipari területté változik, a szír sivatag helyett egy megsokszorozódott, novemberi Dunaújváros, gropiusstadti elemekkel. Beülök a buszmegállóba, ami kegyesen egy hegyen helyezkedik el, maradt még domborzat, maradt még civilizáció. Várok Laurára - nem csak a buszra -, aki jön, de alig marad rám ideje. Azért jött, hogy ezt elmondja. Jó, ha az embernek a világban egyértelmű feladata van, jobb, mintha a saját szüleit hajkurássza a hegyekben. Úgy érzem, le vagyok maradva - vagy mérföldekkel előrébb vagyok - a kortársaimhoz képest. A buszra még húsz percet kell várni, az egyik, legkevésbé drogfüggő francia is velem vár. Békésen ücsörgünk a fedett megállóban, átengedem magam a várásra szánt idő nyugalmának. Reméljük, ez egy világból kiragadott húsz perc, amelyben nem történik újabb demográfiai katasztrófa, vagy ha igen, mi nem tudunk róla. Ezt az időtartamot a szabadságra nagyon emberinek, szinte ideálisnak érzem - a szüleim nem tudom, hol gurulhatnak éppen.

Mamikával megérkezünk a Lengyel Piacra (érzésre a Lehel téri piac székelyföldi változata), ami Újbudán található, és olyan lépcsőt terveztek a szintek közé, amin azért nem tud bárki lemenni. A korlát pont úgy helyezkedik el, hogy ne lehessen a megpakolt karokkal elérni. Előjön az 5 éves koromban hátrahagyott lyukas lépcső pánik. Ahogy nőttek a lábaim, a lyukak a lépcsők között ártalmatlanná váltak, erre most itt vagyok, negyven évesen, zöldségekkel és háztartási eszközökkel, és nem merek lemenni. Feltartom a forgalmat, Mamikát már szem elől tévesztettem, aki annak ellenére, hogy nem él, jobban veszi az akadályokat, mint én. Szégyenszemre visszafordulok a lépcső harmadik fokáról, mintha egy vízicsúszda első méterénél mondanám, hogy mégse. Nem teszem magam népszerűbbé a piac közönsége előtt, de leginkább senkit nem érdekel semmi. Mindenki megtanult együtt élni egy bizonyos fokú, állandósult kellemetlenséggel.

Többször kaptam magam azon mostanában, hogy falakba ütközöm, a beszélgetőtársaim azt hiszik, amit mondok, egy metafora, pedig az csak egy egyszerű adottság: a legszigorúbb értelemben vett valóság. Ha metaforának a hétköznapi realitástól elszakadt transzcendes realitás megfogalmazását, vagy az arra való utalást hívják, igazuk lehet, de lemetaforázni a valóságot, az olyan, mint azon mérni, hogy van-e Isten, hogy csak jó dolgok történnek-e a világban. Az, hogy mi minden nem metafora, nem hit kérdése. Se Isten, se a pszichoszomatikus betegségek nem a metaforák közé tartoznak, igaz, metaforák segítségével könnyebb (de teljességükben amúgy sem lehetséges) leírni őket. A hétköznapi realitás az, ami pusztán utal a valóságra, és ami segít a valóság ábrázolásában és megértésében. Jelenlegi, nem túl érzékeny rendszerünkben az ún. valóság illusztráció és az ún. metafora a valódi valóság.