Nem tudom, meddig tartható fenn*, hogy amikor köszönünk egymásnak, az mindig egy balesetre emlékeztet, aminek a végén megnyalom az állát. Mert nem beszéltük meg a pontos kereteket.
*Nem kísértem a sorsot, ahányszor ilyesmit írtam, hogy nem tudom, ez vagy az meddig mehet még, a dolgok megálltak. Tehát átfogalmazom: kíváncsi vagyok, milyen irányba változik a köszönés: a száj vagy a fül felé.
Az őrült építész elől mégsem menekülhetek a félrerúzsozott szájú, hagyományőrző nő karmaiba.
Korábban sosem méltatlankodott senki, hogy nem dobálom eléggé a tányérokat és senkin nem láttam még, hogy a tekintete szinte könyörög egy kis impulzuskontroll zavarért. Eddig inkább ráijesztettem a más kultúrkörből származó társaimra, de most unalmasan kiegyensúlyozottnak érzem magam. Már ha valakinek az alvászavar nem elég. Ha megszokta a borderline-t. Ha neki Mohács kell.
"-Juli?"
Ez több féle dolgot jelenthet.
a) Arra jutottam, hogy ne találkozzunk többet.
b) Hozzám jössz feleségül?
c) Mégse utazzunk el.
d) Utazzuk messzebbre!
e) Vissza tudnád adni a törülközőmet?
f) Találtam egy még jobb belgyógyászt.
Ki tud ekkora bizonytalanságban élni?
Az általam teremtett feltételek áldozatokat szednek. A feltételteremtés melyik pontján lehetett volna jobb feltételeket teremteni?