Nem tudom, meddig tartható fenn*, hogy amikor köszönünk egymásnak, az mindig egy balesetre emlékeztet, aminek a végén megnyalom az állát. Mert nem beszéltük meg a pontos kereteket. 

*Nem kísértem a sorsot, ahányszor ilyesmit írtam, hogy nem tudom, ez vagy az meddig mehet még, a dolgok megálltak. Tehát átfogalmazom: kíváncsi vagyok, milyen irányba változik a köszönés: a száj vagy a fül felé.