Sosem gondoltam volna, hogy egy boncolási jegyzőkönyv ilyen tökéletesen valósítja meg az elfogulatlan leírás követelményét: a pontos elemzés alapfeltétele ugyanis a szemmel látható részletek hiánytalan felsorolása, függetlenül azok jelentésétől. Így pl. olyan esztétikai tárgyú, de nem esztétikai célú megfigyelések is találhatók benne, mint hogy a néhai S. K. K. lábkörme vörösre volt festve, vagy hogy a szőkére festett haja kissé lenőtt és a töveknél ősz volt. Ugyanakkor nincs benne, hogy mivel foglalkozott életében, de benne van a vesék állapota. Nincs benne, hogy mi volt a kedvenc könyve, de benne van, hogy szabadok voltak a légutai. Nincs benne, hogy jó volt a humora, de benne van, négyzetcentiméterre, hogy hol milyen színű volt a bőre. Nincs benne, hogy hány cukorral itta a kávét, de benne van, hogy kissé sovány volt. Nincsenek benne az elvei és erkölcsei, de egyértelműen kiderül, hogy csatornák, erek és belek tekintetében egy szabad ember volt. 

Furcsa, ködös érzései lehetnek a külvilággal és általában, a valósággal kapcsolatban. És flexibilis, örömelv alapján felépülő világképe. Mondjuk amilyen nekem lehetett 8 éves koromban, amikor azt gondoltam, a tűszúrásnál minden jobb, és inkább vállaltam volna egy betegség átvészelését, mint az oltással járó stresszt, számtalan álmatlan éjszakát és az osztálytársakról átterjedő, mindenkit megfertőző pánikot.

Még ezzel is nem tudom, hol vagyok, enélkül nem tudom, hol lennék.

Éjszakánként lemegyek a bányába és dolgozom, amíg fel nem ébredek.

Először Nagymama jött, a hasa puhább volt, mint életében, valami egészen kis, egészséges súlyfölösleg is volt rajta, amit soha nem láttam, amíg élt. Lendületes volt, szinte jó kedélyű, a lábát felemelte és úgy kötötte be a cipőfűzőjét. Majd megjelent Nagypapa a lakásajtóban, hátrafésült hajjal - mogorva, már idős, de fess ember, ahogy egész gyerekkoromban hallottam Nagypapa definícióját. A Tanács körútra néző szobában aztán ott ült Mamika is a hintaszékben. Kíváncsi voltam, mire jutnak együtt, ők, akik közül senki sem él, hogyan fogják megmagyarázni egymásnak, hogy mit keresnek itt. Mint egy jó mediátor, azon voltam, hogy megértsék egymást - lehetnek hosszú csendek, rég beszéltek utoljára. És akkor kezdődött ez a családra annyira jellemző, szemérmes szabadkozás, Mamika nem tudta elmondani, hogy mi történt vele, olyan szavakat használt, hogy nem is, csak majdnem és úgyszólván, próbálta kozmetikázni a halált, kicsit az arcát is kitakarta a kézfejével, úgy hintázott a hintaszékben. Könnyed is volt ez a takargatás, rutinos és élhető, pont, mint a megelőző 66 és fél évben. Mutogattam neki az innenső fotelből, hogy ki vele, most már, hogy keresztülment rajta, bevallhatná a halált. De nem esett jól neki a konkrétság, tovább hintázott. Ezért nekem kellett közvetítenem a nagyszülőknek. Én mondtam ki: az történt vele, hogy úgyszólván meghalt, csak nem akarja beismerni. Nem akarja, hogy bárki is rosszat álmodjon miatta.