És akkor egyszer csak, akivel a megelőző napokon relatív hivatalos ügyben folytattunk beszélgetést, fehívott, és zaklatott suttogással próbált meggyőzni róla, hogy ő tudja, hogy nagy kérés, és hogy nem én vagyok talán a legmegfelelőbb ember erre, de hogy nem vasalnám-e ki az ingeit. Hirtelen nem tudtam, hogy érti azt, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb: tud valamit arról, hogy hogyan vasalok, vagy egyszerűen nem engem akart felhívni?
Önsajnálat nélkül mondhatom, hogy családi állapotainkra jellemző születésnapi köszöntést kaptam távolról szeretett és tisztelt egytelen unokatestvéremtől (anyám után a 2. legközelebbi, élő rokonom), aki azt írta egy Facebbok posztban, hogy "Noldog születésnapot":
Elég volt annyit mondanom, hogy "Azt a sápadt pirogot kérem", a cukrásznő lelkesen mesélte, hogy az anyósa is költő. Múltkor például hajdinát főzött nekik, amikor vendégségbe jöttek, és várjunk csak, mit is mondott az anyós a hajdinára, valami nagyon szépet, összetett is volt. Az apósáéknál Zalában pedig egész gyerekkorukban csak hajdina volt, mert szegények voltak, és mindig azt ették, ezért ő eleve elfogult a hajdinával, nagyon imádja. Mondtam, hogy amit egész gyerekkorukban esznek a szegények, azt nem szokták imádni, de mondta, hogy ez egy szerencsés kivétel, apósa tényleg odavan a hajdináért, anyósa meg költött is róla. Aztán eszébe jutott, hogy a saját nagyapját tényleg nem tudta meggyőzni a rozskenyérről, amit a háború alatt ennie kellett, és azt mondta, ő már ebben az életben nem fog rozskenyeret enni, így hát jó belátásra tért, és azóta hagyja, hogy a traumatizált rokonok bevigyék a gyorsan felszívódó szénhidrátot.