Amikor kiderül valaminek a természete - és megértem a természetét -, akkor elkezdem újult erővel nyüstölni és zaklatni és ki akarom préselni belőle azt, amire szükségem van, ami ellentmond a dolog világosan megértett természetének.
Érdekes, hogy még a kortárs buddhista tanításban is ott van az autó, a gyerek és a család referenciának. Tényleg földönkívülinek érzem magam.
De inetrnetem van!
Ben: Éppen ráélveztem Mónika mellére, amikor felkaptam a fejem, hallom, hogy egy tűzoltózenekar erejével megszólal mögöttünk egy live, ilyet se lőttem még, gyerekek, általában a szex-partikon dj van, szól a zene, de azért olyan, ami nem követel túl sok figyelmet, na de ez - hitetlenkedve csóválja a fejét, nevet -, ez nagyon bizarr élmény volt.
Zenekar!
Egy ponton elkezdünk kételkedni az öröm folytonosságában. Úgy érezzük, becsaptak minket, mert nem maradhatunk örökké az istenek világában.
Ez a tanult tehetetlenség azzal jár, hogy azt is elfelejtem, hogy kell a zebrán átmenni, vagy ebédelni - én még ilyen amatőr módon soha nem ebédeltem. Komolyan, mint aki még életében nem ebédelt.
Karmikusnak tűnik, ahogy a Jannowitzbrückei kirohanásomat követően átépítésbe kezdtek az U8-as metróban és a Jannowitzbrücke és Alexanderplatz közötti távra át kell szállni egy másik közlekedési eszközre, de utána vissza kell szállni ugyanarra, amiről leszálltunk (ez rosszabb, mint egy adott szakaszon zsúfolt pótlóbuszok használata). Tehát egy kifejezett Jannowitzbrükei kanosszajárást terveztek meg nekem, ami egészen pontosan a lépcsőjárásról, az átszállásról és arról szól, hogy a 20 perces utazás egy órásra növekedjen. De örömmel jelenthetem, hogy erősödöm, edződöm, már nem fulladok ki az első lépcsőfeljárón, csak mire a legfelső szinten elhelyezkedő peronra érek, ott pedig sietve szállok fel az első járműre - mindegy, melyik irány, csak jöjjön -, és ettől az igyekezettől, illetve, hogy gyakorlatilag folyamatosan ki vagyok fulladva a stressztől, már észre sem veszek pár zihálva megtett kilométert felfelé. Szépen, izmosan pumpál a szívem, biztos egyszer még a hasznomra fog válni.
Az egy dolog, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretek, de jelenleg azt sem szabad csinálnom, amit nem szeretek! Semmit nem csinálhatok, minden mozdulatért a legitimitás kétségbevonása jár, egy ilyen "mit csinálsz, hülye vagy?" Ezt addig érzi az ember, amíg nem csinálja az adott dolgot irreálisan sokat és rendszeresen, és vagy meg nem szokja a hülyézést, vagy el nem szivárognak körüle a hülyézők.
Még mindig teljesen tisztán beszélek, logopédiai és morális* szempontból is, mégsincs egyértelműen kihez, a barátok mellérendelődtek, kapcsolatunk nem kreatív és partneri, hanem empatikus, a többiek pedig a fél fülükre süketek.
És vannak, akiknek fogalmam sincs a létezéséről és akiknek elképzelésük sincs az enyémről, de itt van velem a tiszta beszéd-idea, ami egyszer (idő-idea) elér a fül-ideához.
*időszakos, nem jellem, hanem állapot és helyzet kérdése
Vége a 25 éven át tartó őrlődésnek, hogy nem fogyasztok-e túlságosan sok vizet, ételt, hőt, hideget, teret, műanyagot, természetes anyagot, átlában: dolgot. Jár-e ennyi egy embernek? Most már minden sarkon áll valaki egy péklapáttal, hogy figyelmeztessen: nem. A múltban is bűnöztél és a jövőben is bűnözni fogsz. Ez az új teológia. A belső iránytűm megzavarodott, de látom, hogy jó úton haladunk a katasztrófa és - hogy valami emberi tényezőt is említsek - az inkvizíció felé.