Miért kell a munkatársaimnak a hogylétemmel foglalkozniuk? Vagy rosszul alszom, vagy túl meleg van, vagy olyan gyógyszert szedek, ami csökkenti a kreativitást, és ezektől mind-mind rosszabbul dolgozom. Most még jet lagem is van. Miért nem telejsítek egyenletesen és magas színvonalon? A többiek sem gépek, mégis sokkal jobban használhatók.
Az ember egész gyerekkorában bámul egy címet, pl. A földi paradicsom, miközben 9 éves és hányingere van, számolja a másodperceket és bámulja a könyvgerincet, számba veszi a betűket, elolvassa őket úgy, hogy csak a párosakat, aztán csak a páratlanokat, aztán visszafelé a szót, de ez a hányinger szempontjából veszélyes, ezért inkább máshova néz, hasonló címek mindenhol, részvétlen könyvgerincek, aztán megint látja az Egészet: "A földi paradicsom", és akkor 27 év múlva egy tanulmányban visszaköszön a földi paradicsom, és bár azt nem mondanám, hogy értelmet nyer a szenvedés, de megváltozik a viszony. Mint amikor valaki megtalálja a másik felét, és kiderül, hogy a szerelme ugyanabba az általánosba járt, mint ő, csak nem akkor. Vagy csak egy év átfedés volt, amikor senki se figyelt a másikra.
A szemközti ház erkélyén áll egy félmeztelen, tetovált fiú, és a macskájával csókolózik.
Aggasztó méreteket öltött az emberek kisállatok iránti gyengédsége. Miközben - és akkor most hadd idézzem a Nők lapját (bármelyik tetszőleges cikk, 1991-2018) rohanó világunkban egyre kevesebb figyelem jut a másik emberre. Ezt még az internet előtti időkben írták le először. Sőt, valószínűleg a reformkorban, a Nők lapja előtti időkben.
Mindegy szeresse mindenki a macskáját, én is szeretem, és foglalja el a kutya egy ember helyét az autóban!
Meghívást kaptam szombat estére egy csillaghegyi vendégségbe. Auótval mennek, de én nem férek be, mert ott a kutya és neki is kell egy hely.
Azt álmodtam, hogy valaki szólt, hogy szőrös a lábam, ezt így nem lehet.
Azután olyan 4 éves korom körüli magam voltam, a hangom is a 4 éves korom körüli magamé volt, és erről a vékony és félig ismereten hangról próbáltam beszéd közben eldönteni, hogy lehetett-e tényleg az enyém. Az alak biztosan az enyém volt, mert szabálytalanul vágott gomba-frizurát viselt, sötétkék garbót, csíkos szoknyát és szintén sötétkék, bordázott harisnyanadrágot - olyan szocialistát, amin két, határozott varrás fut végig a két far-rész közepén, elöl meg háromszögvonal (gyerekeknél még értem, de hogy miért gyártanak ilyen harisnyanadrágot felnőtt nőknek is a mai napig, azt nem tudom). Ezt a konkrét audiovizuális élményt valószínűleg az okozta, hogy már hónapok óta rakom át egyik szekrény tetejéről a másikra, majd onnan ki a polcra, majd dobozba, majd megint egy másik polcra, a "Juc., Balatonvilágos, 1985." feliratú kazettát, és ennyi idő alatt sem mertem meghallgatni, mert amitől a legjobban félek, az nem is az, hogy elönt a nosztalgia, hogy nyelni fogom a könnyeimet, hanem, hogy tönkrement és nem lesz rajta semmi.
Tényleg csak a filológiai pontosság kedvéért, hogy az életrajzíróim ne akadjanak fenn a részleteken: én is tudom, hogy 1985-ben még csak 3 éves voltam, nem 4. De a szürreális pontosság érdekében muszáj volt hűnek lennem az álmomhoz, amelyben viszont 4 éves voltam, nem 3.