Azt álmodtam, hogy valaki szólt, hogy szőrös a lábam, ezt így nem lehet.
Azután olyan 4 éves korom körüli magam voltam, a hangom is a 4 éves korom körüli magamé volt, és erről a vékony és félig ismereten hangról próbáltam beszéd közben eldönteni, hogy lehetett-e tényleg az enyém. Az alak biztosan az enyém volt, mert szabálytalanul vágott gomba-frizurát viselt, sötétkék garbót, csíkos szoknyát és szintén sötétkék, bordázott harisnyanadrágot - olyan szocialistát, amin két, határozott varrás fut végig a két far-rész közepén, elöl meg háromszögvonal (gyerekeknél még értem, de hogy miért gyártanak ilyen harisnyanadrágot felnőtt nőknek is a mai napig, azt nem tudom). Ezt a konkrét audiovizuális élményt valószínűleg az okozta, hogy már hónapok óta rakom át egyik szekrény tetejéről a másikra, majd onnan ki a polcra, majd dobozba, majd megint egy másik polcra, a "Juc., Balatonvilágos, 1985." feliratú kazettát, és ennyi idő alatt sem mertem meghallgatni, mert amitől a legjobban félek, az nem is az, hogy elönt a nosztalgia, hogy nyelni fogom a könnyeimet, hanem, hogy tönkrement és nem lesz rajta semmi.
Tényleg csak a filológiai pontosság kedvéért, hogy az életrajzíróim ne akadjanak fenn a részleteken: én is tudom, hogy 1985-ben még csak 3 éves voltam, nem 4. De a szürreális pontosság érdekében muszáj volt hűnek lennem az álmomhoz, amelyben viszont 4 éves voltam, nem 3.