Kb. négy méterre állt a kutya, amikor hozzá intéztem a szavaimat:

- Mennyire fantasztikus kutya vagy! Milyen szép, okos tekinteted van! Nagyszerű, hogy vagy! (Ezeket a szavakat háromnegyed évvel korábban leírtam egy monológban - kényszerítettek rá -, és most itt voltak maguktól.)

Úgy látszik, ezt meghallotta, mert elindult felém, célirányosan, pedig pórázon volt, húzta a gazdáját. Odajött hozzám és megköszönte(!), hogy ilyen jó dolgokat mondtam róla. Odajött és megköszönte! Van Isten. 

De legalábbis: van Kutya.