A terápiának filozófiai akadálya van.

Én is ide jutottam, gyerek nélkül, pusztán a rövid élet védelmében. És az általam sokat kritizált Mester is valami hasonlót állít ebben az interjújában, legalábbis arra a - legtipikusabb - esetre vonatkozóan, amikor a két félnek annyira eltérőek a vitaeszközei, de a dimenziói is, hogy ezt az asszertív / edukációs tevékenységet nincs értelme kifejteni. Én is csodálattal nézem az eredmény nélküli, rendszeres és szenvedélyes vitatkozókat, micsoda drive, micsoda vakhit, micsoda lelkesedés.

Vagy szorongás annak a beigazolódásától, hogy kevesebb dologra van ráhatásunk, mint hinnénk. Erről sajnos mindig a második világháború elleni(!) tüntetés(!) jut eszembe, hát, az is egy szép kezdeményezés volt.

Egyébként nem vagyok nihilista, az csak a cím. Küzdeni is szoktam. Inkább belátásnak mondanám ezt.

Mindenkivel annyi új dolog történik. Abban segít a polgári élet, hogy mindez áttekinthetőbb legyen.

A városnak ez a pontja olyan, mint Moabit: bármelyik buszra száll az ember, bárhogy kombinálja a közlekedési eszközöket, bármennyire felkészült az egyes megállókra kalibrált indulási idők tekintetében, az út - bárhonnan és bárhova - mindig pontosan 45 perc.

"Köszönöm"-öt nem írunk automatikus szövegkiegészítéssel, hanem végiggépeljük. Egy ideig tartottam magam hozzá, hogy az alázatot ne cseréljem kényelemre, de amióta egyre több a munkámban a homokmandala, úgy érzem, megdolgoztam már az automatikus szövegkiegészítésért.

Ahhoz, hogy az ember kizökkenjen a rutinból, teljesen más oldalakat kell megnyitni.

Nem sok válsztotta el a napot, amikor mást sajnáltam, a naptól, amikor mások kénytelenek engem sajnálni!

Éreztem, hogy túlkapás volt ezt a harmadik lábspray-t is megvenni a DM-ben, és a nem fogadott hívás, ami közben ért, valami rossz hírt tartogat. Legközelebb mindig hallgatok a megérzéseimre, és kettőnél megállok, bármiről legyen is szó. Nem éri meg.