Régi tömegek erkölcsileg automatikusan mentesülnek az individuális elégtelenség mindannyiunkat terhelő vádja alól. Tevékenységük befejezett, nem lehet már őket bántani, csak elemezni. Senki nem merészkedik közel hozzájuk a jobbítás szándékával (halott tömegeknek nincs szükségük életvezetési tanácsokra). Hatalommal bírnak fölöttünk, erkölcsileg előnyben vannak - mert bár mi megítélhetjük őket, anélkül, hogy válaszolhatnának, és ez kétségtelen kommunikációs fölény, ráadásul úgy gondoljuk, több tudás áll rendelkezésünkre, mint nekik - a befejezettség tapasztalata mégis az övék, mi a régi társadalmakhoz képest csak érvénytelen gyerekek vagyunk. Ők nem tűnnek naponta határtalanul hibásnak és nincs már szükségük több felmentésre.

Mindenkori életszemléletünk valaminek a nem megvalósulásából, az az iránti olthatatlan vágyból (amely logikusnak beállított igényként jelentkezik), a nem megfelelés bűntudatából és folyamatos, lelkiismeretes bűntudatkeltésből áll: legyen szó a jó kereszténység, a jóízlés, a jó illem, a növekvő gazdaság, vagy a paleo életmód eszményéről. A büntetés mindig ott liheg a sarkunkban, és nem engedi, hogy önfeledten forduljunk a valóság felé, mert előtte erkölcsi kötelességünk régivé és eszményivé, megfelelővé, vagyis tökéletessé válni.