Már többször felmentettük magunkat - én előre is -, többször megbeszéltük, hogy nem lehet jól csinálni, mindenki el van rontva, ha ugyan nem tökéletesen tönkre van téve az anyja által, minden belátó anya fogja a fejét utólag, sajnálkozik, vagy tűnődik magán, és azt kérdezi: mit kellett volna másképp csinálnia, mit tett, vagy mit mulasztott, hogy a gyerek (aki felnőtt) másfél évtizede jár a pszichológushoz, de még azt is rosszul választotta ki. (Vannak anyák persze, akik bátrak a rontásban, és büszkén viselik a következményeit. Az más.)

- Át kell ültetni a pálmát, tejesen el vannak száradva a levelei.

- Igen, láttam, amikor voltam a szobádban.

- Te voltál a szobámban?

- Csak, hogy a nyuszinak répát adjak. Egyébként eszembe se jutott volna bemenni!

- Látod, lehet, hogy ez volt a baj.

- Ez baj volt...? Én azt hittem, jól csinálom.Tudod, egyáltalán nem könnyű megállapítani, mikor zavar az ember.

Most azt akarod mondani, hogy... az a húsz év elhanyagolás - az valójában DISZKRÉCIÓ volt?