"Számomra a kozmosz fekete, mindenekelőtt fekete, mint valami örvényekkel, torlaszokkal, elöntött árterekkel teli, zavaros, fekete áradat, szennyesen hömpölygő fekete víz, s a belebámuló ember" - kezdődik apám kedvenc regénye. Éreztem, hogy már nem fogom őt utolérni az elolvasásával, nem siettem vele.

Nem tudom, minek a best ofja lehet, amit a fal másik oldalán reggel 7-től hallgatnak, de egy könyörtelen akciófilmes soundtrack-kel kezdődik, ezután közvetlenül egy gyémántról énekelnek (ezt háromszor is újrajátszotta), majd egy másik elviselhetetlen dal következik, érzelmekről. Érthetetlen számomra, emberek hogy tolhatják rá a vágyaikat a vétlen társaikra. Utoljára Malek Andrea támadta meg így az érzelemközpontomat, '96-ban.

Ahelyett hogy az utódnemzésen járna az eszem, már megint sikerült beletúrni a múltba, ahonnan gejzírként törtek fel az ősök újabb betegségei. Változatos értelmezési lehetőségek kínálkoznak. De akármekkora élvezetet lelek az elemzésben, mindenki meghal valamiben. Sőt, én is, és bármi lesz az, majd biztos nagyon sorsszerűnek fogom érezni.

Megöleltem (ez egy visszatérő elem). Nagyon vékony volt már, alig létezett, de azért viselte a szokásos égetett sziéna színű inget. Fel volt öltözve, rendes, polgári sziluetteje volt, létező ember benyomását keltette. Amíg él, addig élő embernek tűnik, és csak amikor már nem él, tűnik halottnak. Az átmenet feltűnő lehet, de a nemlét nagyon diszkrét.

Szombat délután négyre, csendbe és tisztaságba beleérkező hetedikesek - ez ám a boldogság. (1995)

Sose lennék tévészakács. Szégyellném, hogy ennyire fontos nekem az étel. 

De miért hívják a papírzsebkendőt "Tehetségnek"?

A történtek után nem gondoltam, hogy BÁRKIRE is megnyugtatólag hat, ha biztosítom egy projektben való részvételemről.