2002 januárjában volt egy múlni nem akaró gyomorhurutom - több, mint egy hét végtelennek tűnő hányinger a belvárosi barlangban -, miközben a chilei bányászok beszorultak egy alagútba és a mentésükért izgult a világ azon fele, ahova a hírek elhatoltak. A végtelennek tűnő betegség és a bezárt bányászok kínjai ebben a másfél hétben egyetlen univerzumot képeztek és egymást igazolták: abban az egy hétben a világ a bizonytalansággal és klausztrofóbiával viaskodott.

Most meg megneszeltem, hogy Szabó Zsófi a Jóban rosszbanból "az édesapját siratja", "nehéz hetek várnak rá", "erősnek kell lennie", de "az idő majd mindent begyógyít". Ismét egybenyíltak a világok, és én naponta kapok újabb és újabb útmutatást a gyászhoz. Mindig van valami a médiában, ami az én kínomhoz hasonló, mindig lappanganak valahol chilei bányászok, magányos árvák vagy önsegítő csoportok.