"- Ezt fejezd be!

Mi van, megőrültél?

- Igen, megszállt az őrület.

- Állj meg ott!

- Aludni sem tudok, sem enni már,

Képeddel fekszem s azzal ébredek,

Csukott szemem mögé vetítve kínoz

Tested minden kis képzelt mozdulása.

Ha nem vagy itt velem, kibírhatatlan, ám

Ha itt vagy, képtelenség azt is elviselni,

tettetni csak fagyos közönyt, anyás

Gondoskodást hazudni, és migrénnek

Nevezni azt, mikor szétrobbant már

A kapzsi szenvedély, s fejem majdnem

Ezer darabra hullik, úgy feszít a sok

Ki nem beszélt szerelemi indulat,

Erővel visszanyelt gyengéd becézgetések.

Mert én csak erre vágyom évek óta már:

Lényedben csendben elmerülni, mint

Egy tiszta tóban, kitárt karokkal

lebegni hosszan ott a felszínén,

Arccal az ég felé, nyitott szemekkel,

Ringasson így az önmagába fordult

végtelenség.

Mikor megláttalak, sok éve, úgy

Köszöntöttél, mint régi ismerőst.

Mindketten tudtuk, hogy nekem

Való vagy, és hogy én neked születtem.

Láthatod: egyformán létezünk,

Egyformán érintjük kezünkkel mind

A dolgokat, és épp az vonz, taszít,

tetszik vagy tölt el félelemmel,

Épp úgy mozdul bennünk a szánalom,

S éppúgy leplezzük durvasággal azt,

Mert szégyellünk gyengének lenni.

Míg te bennem tükröződsz,

Én benned tükröződöm; egyformák

Vagyunk, mégis mindenben mások, mert más

A töltés, mely megadja vágyaink irányát,

A dolgok két szép ellentétes oldala,

Hogy nő vagyok, s te férfi vagy, szerelmem.

- Nem baszlak meg, anyám, öreg vagy."