Világító lámpájú autók jönnek velem szembe az országúton, és nem kapálózom. Higgadtan azt mondom, hogy húzódjunk le. Igen, de a lenti sávban is szembejönnek a világító lámpájú autók. Jó, de én úgy értem, hogy félre, hogy húzódjunk félre, erre a gyepcsíkra, ami kicsit lejt is, de ha akarunk, meg lehet állni a két halálzóna között ezen a kis lejtőn nyugodtan.
Tegnapelőtt megváltozott az álomrepertoárom, pontosabban előkerült belőle egy régi motívum, új érzésekkel. Kapaszkodunk fel a sáros hegyoldalon, egy olyan 90 fokos lejtőn, olyan igazi sár ez, világosbarna, vizes, az ember cipője nem ragad meg benne, csak csúszik. Ebben a vizes sárban mászom felfelé, ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, az ágak és gyökerek aztán elengedik a földet és a kezemben maradnak, tehát nem gyökerek tovább. Münchausen báró a hajánál fogva húzta ki magát. Sárban fölfelé, gyökértelen növénybe kapaszkodva is el lehet jutni valahova, mert valahogy csak felérek (a barátnőm árnyéka is kísér). Akkor lesöpröm a nadrágom, és a Szamos Marcipán fényes üzletében találom magam. Be nem mehetek, de egy váróteremben hellyel kínálnak. Nagy küzdelem volt. Még nem engednek be a marcipánokhoz, de a váróterem már az enyém.