Tegnapelőtt megváltozott az álomrepertoárom, pontosabban előkerült belőle egy régi motívum, új érzésekkel.  Kapaszkodunk fel a sáros hegyoldalon, egy olyan 90 fokos lejtőn, olyan igazi sár ez, világosbarna, vizes, az ember cipője nem ragad meg benne, csak csúszik. Ebben a  vizes sárban mászom felfelé, ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, az ágak és gyökerek aztán elengedik a földet és a kezemben  maradnak, tehát nem gyökerek tovább.  Münchausen báró a hajánál fogva húzta ki magát. Sárban fölfelé, gyökértelen növénybe kapaszkodva is el lehet jutni valahova, mert valahogy csak felérek (a barátnőm árnyéka is kísér). Akkor lesöpröm a nadrágom, és a Szamos Marcipán fényes üzletében találom magam. Be nem mehetek, de egy váróteremben hellyel kínálnak. Nagy küzdelem volt. Még nem engednek be a marcipánokhoz, de a váróterem már az enyém.