A fantázia nem erény. Ki mondta?

kortárs falsík

Most hadd emlékezzek vissza egy nyári randevúra, ülök a hónaljfetisiszta grafikussal és nézem a karnist a Hivatalban, amivel egy férfi pepecsel. Mondom:

Szerelnek.

Mi?

Semmi. Sajnos csak azt mondtam, hogy szerelnek. Ők.

a legfagyosabb publikáció

[legfontosabb]

Az az elsöprő, az a legyőzhetetlen szimpátia.

A Tízparancsolat olvastán a fejemhez kaptam, hogy Jézusom, nem tartottam be.

Elkezdődött egy testi ámokfutás, amit nem érdemlek meg. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy ez azért alakul-e ki, mert ezzel tartozom a hagyománynak, és "ez a bejegyzés a soron következő", de nem, nem hiszem, hogy ez szerep, ez neurobiológia és kikezdhetetlen.

Minden napra egy férfitekintet.

És már jobban vagyok.

De csak, ha nem perverz. Vagy pont csak annyira, mint én.

Fizikai, szellemi, érzelmi korlátaim, hagyomány, szokás, minden kiszámított rossz lépés belátható végződés.

A tudat beszűkülése még onnan is felismerhető, hogy azonnal a horoszkóphoz lapozok, a híreket (a világ többi részét) átugrom, mert nagyon kevés közöm van hozzá. A közöshöz. Kinek van?

az a gyomorbajos férfitekintet

amivel producerek néznek

alulról

sötéten

gyanakvón

pénz nélkül

Erős téglaként épülök a társadalomba, mert bár jogaim nincsenek, kötelességeim azért szerencsére maradtak. Így, ha elbizonytalanodnék, vajon lehetek-e  eleme a Társadalomnak, csak bele kell nyúlnom a táskámba, aminek az alján ott lapul pár megnyugtató, identitásépítő számla.