Megint elvesztettem a szüzességem. Feszengés, anyázás, szégyen és unalom.

Sose lehet kinőni, örökké hülyék maradunk mindannyian. A sátorból romlott arcbőrrel távozom, nem kellett volna ennyit itt lenni.

Haragszom a gyerekekre, mert más az életük. Féltékeny vagyok a tapasztalt kezdőkre, tizenhét éves kurva akarok lenni. 

Haza menni, százszor leírni: "Nem kezdek többet harminc éven alulival. " Haza menni, százszor leírni: "Helyreáll az önbizalom."  Haza menni, százszor leírni: "Nem vagyok rossz anyagból." Leírni még: "Ez az anyag egyszer még működésbe lép. Ez az anyag egyszer megnyugszik és a termékenység talajává válik". Addig kitartás, feszengés, anyázás, szégyen és unalom.

Véletlenül az összes fiúmat leráztam a héten. Egyszerű volt és villámgyors. Pedig imáimba foglaltam ezt a szenzációs fluktuációt, amit az értékes alkalmatlanok tömege táplált. Nem csak a vonulás látványának nárcisztikus öröme érdekel, érdekelnek a szereplők is, van bennük valami valódi.  Ha elég szélesre húzom a mosolyom, marad még talán nyári fiú, fel- és letűnő.

Először az, hogy inkább szeretnék meghalni, aztán az, hogy mégis inkább lennék bálkirálynő. Ez nem művészet, hanem hisztéria. Nincs társadalmi relevanciája, igen magányos katasztrófa.

Végzetes hiba volt Jackie Robinsonnál hagyni a napszemüvegemet.

Én járok körbe, én vagyok. Mondják, hogy én kérdeztem. Én lépek, lélegzem, én járok körbe, én tárom szét a karom. Határozott érzés volt valamikor visszapattanni, tudhattam, hogy lélegző egész vagyok, nem más létezőkbe folyt identitásplazma.

Abba a résbe csordogál a személyiségem, amelyiket kinyitják előtte. Kényes felismerések születnek a világot körbefolyva: én vagyok én, de meg is kell győződnöm róla, szilárd pontom viszont csak egy: mástól nem várhatom az elhatárolásom.

Nem mertem kialudni magam.