Azt hiszem, rájöttem, az ösztönös osztályharc mellett milyen okból ért véget a barátságunk K.-val. Egyértelműen az impotens múltjára emlékeztetem őt. Azokra az időkre, amikor még nem csinálta azt, amit szeretett volna - ezalatt én végig jelen voltam. És K. retteg a regressziótól. Meghaladott.

Az osztályharc része lehet az övénél kényelmesebb helyzetem vagy vélt sikerek keltette irigység,  de van egy mindennél riasztóbb lehetőség: mégpedig az, hogy amíg én féltékenységről vizionálok, ő egész egyszerűen csak rossz véleménnyel van rólam és a teljesítményemről.

Persze, és jön a szociális lavina: hogy mások a barátaink és a céljaink és még sorolhatnám.

Ugyanennek a kimondatlanságokon alapuló leépülési képletnek vannak háborús megfelelői is, de nem akarok ilyenekről fantáziálni, hanem örülök, hogy béke van, így valami személyiségünk egészét megrengető tragédia helyett csak a passzivitás illetve a megszűnés marad.