A semmi fényében persze érthetetlen, mégis: lifttel száguldunk felfelé. Kilépnek közben többen, ketten maradunk csak (meg az örök visszatérő: az idegenvezető). Megállíthatatlanul repülünk a vertikális sineken, nincs emelet fölöttünk, körülöttünk csak a szürke cső, erős katapult, minden ismerős alattunk maradt.

Egy színházteremben megállapodunk, nincs több emelet, hivatásos felfelé ívelőknek sem. Grandiózus darabot próbálnak, hatalmas tánckart irányít a show felelőse. Bár meghúzom magam a hátsó sorban - én, ha kell, egész jó statiszta vagyok -, másokat most mégis zavarok: a kezemben lévő pesti est, ha kinyitom, zenél.

A lift utasai közül csak mi jöttünk ennyire magasra, a többiek időben kiszálltak. Ideje tudatosítani: bár az érzés bíztató volt, nem a saját nevünkben repültünk. Testünkben bár mi vagyunk, magunk, lelkünkben teljesen eltévedtünk.  A világ tetején  ücsörgünk és zenélő programfüzetettel a kezünkben mások próbáját nézzük.

(Úgy érzem, ez az álom nemcsak pillanatnyi állapotomról kapott kritikus jelentés, a zárlat Facebook-metaforaként is megállná a helyét.)