A seggbekúrós filmemnek köszönhetően, mint a filmes pályázat nyertese, hétvégén a Pszinapszis vendégszeretetét élvezhettem. Nagyvonalú ajánlatuk 1 db. napijegyre szólt, 1 fő számára. Mint ünnepelt filmrendező, választhattam tehát, hogy a pénteket, a szombatot vagy a vasárnapot szeretném az angyalföldi művház jeges magányában tölteni. (Nem vág földhöz semmi: olyan pályázattal is találkoztam már, ahol a logótervező jutalma az volt, hogy logója, ígérik, bögréken és pólókon fog megjelenni.)

Gondoltam, kipróbálom.

A foglalkozás egy üres óvodában zajlik. Zavartalan, békés légkör uralkodik egy üres óvodában, apró cipők és zöldnövények mindenhol, mindent játékok, színes rajzok és a fejlődés légköre ölel körül. Amikor beeresztenek, ócska zene szól, hogy a csoport tagjai feloldódjanak. Bevezetésképp - mert a rendezvény véletlenül rá lett szervezve a Költészet napjára -, a terapeuta felesége, akinek az arcbőréből ítélve nehéz élete lehetett, rekedt hangon egy József Attila verset olvas fel. Megfeszülnek az izmaim. A csoportvezetőnek széles és fényes képe van, egy becstelen mágusé, nyakában az élet jele egy medálon. Aláíratja velünk, hogy mindent elhiszünk.  Itt ólálkodik körülöttünk az angyalföldi buddhizmus, a zene egyre ócskább dallamokat prüntyög. A csoport érdeklődő és nyitott emberekből áll, akik ma valamit meg szeretnének tanulni magukról. Ez a sok nyitott, fejlődésre váró, sétáló lélek, kitárt szív és kereső tekintet!

Lelki segítőink gyakorló érzelmi analfabéták, gátlástalanok, ostobák, ízléstelenek. És hétfőn felveszik érte a pénzt. A társas élmény sokakat felold, tapsra fejlődünk, háromra mindenki felismeri az anyja hibáit és leválik az apjáról. A foglalkozás sikeres volt, megtanultam, hogy többé nem szabad túlságosan nyitottnak lennem.