Meg akarsz-e halni.
Apám 60 éves, alkoholista, és 2 hónapja nem alszik. Végképp lerázta a világot. A testében elszabadultak a vegyületek, és végletes önzésbe sodorták. Irgalmatlan belső életét látjuk elfertőződni; a tudat cerberusai megdöglöttek, és puszító erőket hagynak, a szemünk láttára, lelkébe a nap minden szakában ki-be haknizni.
Egész gyerekkoromban így pusztított. De akkor még fiatalok voltunk mindannyian, nagyobb ellenállással, a halál irányába például.
A harag nem örökre szól, hanem örökké tart, amíg a másik puszta lélegzése táplálja. Nyugodt idők vége, szeretet vége, válás, kezdődik az unalmas öngyógyítás, még azt se tudom, hogy kezdjem el.
Azt álmodtam, hogy kaptam Attilától egy levelet, vagyis a szeretetre képtelen ragaszkodásról álmodtam. Amelyik bálványt farag magának, azt gyűlöli, azt gyalázza, és amikor dől, azt akarja hirtelen imádni.
Nem kérem Queen Mary megkoronázását, meggyalázását, temetését, de még esküvőjét sem reggelire. Semmi királyira, istenire vagy társadalmira nem vágyom ebben a napszakban. Ünnepi szólamokkal, grandiózus indulókkal kelek-fekszem, nap mint nap, tekintet nélkül nememre, koromra, képzettségemre és idegállapotomra.
Eddig még nem sikerült megszabadulni attól a keserves mintázattól, ami a kapcsolataimat az ápolt-ápoló szerepleosztás szerint működteti. Még ha ápoltként stratolok is, ápolóként végzem.
Borzasztó egy ilyen premier előtti pánik. Kifosztott sminkládák, széthordott jelmezek, bizonytalan szerepek. Határozottan állíthatom, hogy ez a szemfestés NEM SIKERÜLT JÓL: a szemem alatti mély karikákat ugyanis ahelyett, hogy korrektorral próbáltam volna eltüntetni, tévedésből - vagy rossz ízlés miatt - ciklámen rúzzsal hangsúlyoztam ki. Ez a karneváli külső önmagában még nem lett volna baj, ha eközben nem érzem a tarkómon a felügyelő hideg lehelletét, és nem tudom egész testem meggyőződésével, hogy a szomszédos barakkból a diákszínjátszók réme, Hitler figyel.
És ismét nyitva állnak a kommentboxok. Köszönöm a figyelmeztetést!
Szóval ezért nem szól hozzám senki fél éve.
Mostantól pedig azért nem, mert megszokták.
A tépett lelkű szerkesztő szürreális beszédfoszlányokban szólít fel a kritika átszerkesztésére, valahogy így:
Ó, ha ezt a pár sort - Istenem, mi lesz, ha a fejemre esik egy tégla? -, hogyha azt is megírnád róla, hogy - ...a félelem...a szorongás öl, butít és nyomorba dönt -, hogy ő jó - ...és akkor álmomban közeledett felém az anyám - és nem csak azt, hogy ő rossz. Kérlek, használj több pontosvesszőt - mert kiszakad a lelkem... - és gondold át - nem tudunk megbírkózni a múltunkkal...-, hogy akarsz-e nekünk írni, mert ha igen, akkor - Istenem, segíts! - legyél átgondoltabb.
P.-nek mindig adódik egy-egy lényegbevágó hozzászólása:
"A Dávid Ibolyával meg mintha az elevenembe szúrtak volna, mert ezt álmondtam valamikor 2005-ben:
Egy ekhós szekéren utaztunk, elég kilátástalan volt a helyzet. Dávid Ibolyának két felsőteste volt, az egyiket az ölembe hajtotta, és én próbálkoztam barátkozni ezzel a ténnyel, meg vele is.
Ugye, elképesztő. Azonnal felkaptam a fejem. Meg hogy mindkét álom az Ibolya testével kapcsolatos. Valami lehet emögött... a teste mögött."
Állítólag az embernek azt a fajta halat érdemes fogyasztania, ami az élőhelyén leginkább előfordul, mert az van rá a legkedvezőbb élettani hatással. Tehát hiába egészséges a tengeri hal, ha nekünk nincs tengerünk. Ez a hal tehát nálunk a disznó.