Az asztalon cseresznye és mikroelektronika, a magyarok postafiókjai tele vannak a szabadkozó leveleimmel. Állítólag az vált felnőtté, aki sokat szabadkozik. Aki szünetelenül a keretek megteremtésén fáradozik - a tartalom a gyerekek luxusa. Keserves regresszión megyek keresztül.

A falra akasztott négyzeben olykor találni lehet valamit, ami ha az életemet nem változtatja is meg, méretéhez képest meglepő élményszerűséggel képes megajándékozni. Ez viszont - a kép részéről - olyan hajlandóságot igényel, amelyet nem lehet minden pillanatban mozgósítani. Nem akar minden, mindenkor az én Rorschachtesztem lenni.

Úgy fogom növelni a népszerűségemet, hogy olyan dolgokat ismerek meg, amelyeket csak igen kevesen ismernek. Nem feltétlenül olyanokat, amelyeket érdemes.

Mivel egyre nagyobb tömegű dolgog van, és egyre valószínűbb, ugyanakkor egyre lehetetlenebb, hogy azokat megismerjék, az ilyen kuriózumok ismerete egy vélt újvilág ismeretének illúzióját kelti majd másokban. Lehet hozzám fordulni. Szakértelmemet egy olyan területen fogom megszerezni, amely iránt azonban rajtam kívül senki sem érdeklődik.

Vajon melyik barátom lehetett az a 27 éves zsidó férfi, akit megvertek a Dohány utcában?

Úgynevezett mézdinnye.

Két szeletet.

Dinnyét eszik, a többi szóra sem érdemes.

Vetekszik a szótárszerkesztés lehetetlenségével. Alapul vehető a régi szótár.

Új dolgokkal ismerkedem: ki ette meg a kenyeremet? Hova tűnt? Hol van? Miért nem maradhat az enyém?

Ilyenkor szomorúság önti el a szívemet: miért nem maradhat az enyém? Ki az, aki elveszi? Miért veszi el? Éhes? Dehát én is az vagyok. És még idegen is.

Az otthoni éhező előnyben van. Utálom a hátrányomat. Nem akarok hátrányos helyzetű idegen lenni, aki otthon éhes, mert elvették a kenyerét.