Reggeltől estig hideg és meleg ételre gondolok. Enni akarok. Nem mohóság, éhség, de kozmikus, egész létemet meghatározó, rettenetes koncentráció. Huszonnégy órára osztott,  ütemezett neurózis ez, az élvezet berekesztésétől való félelem. Ne érne véget soha. Reggel az első gondolatom a kenyér, este ennék még egy falatot.

Kizárólag azért nincs ételmaradék a szobámban, mert mindent megettem, és mindent meg fogok enni.

Grandiózus étvágyamat ugyanakkor tudatosság és rendkívüli precizitás vezérli. Tudom, hogy mit és mennyit fogok enni, és mindennek a végén ott áll még egy vajaskenyér. És annak a végén még valami, valami kisebb, für kleinen Hunger. Aztán egy még kisebb, és végül még valami, de addigra már nem maradt semmi. 

A körforgás miatti neurózist a nagyanyám ültette át rám, haragomat evésben élem ki.