Akkoriban lehetett kapni azt a dugaszt, amit bele lehetett tenni a konnektorba, és akkor a gyerekek nem nyúltak bele.
De kiszedhették belőle, nem?
Nem, elég erősen bele van téve olyankor.
Nekünk ilyen nem volt, igaz?
Nem.
Csak azért, mert úgy rémlik, én 12 éves korom környékén tudtam meg, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. És akkor sem ti mondtátok.
Hát hogy kéne csinálni? Csak nem lehet őket körbevezetni! Hogy mit nem szabad!
Hanem?! Persze. Ez a te eszményed. Áram rázta, bölcs gyermekek.
A sanzonverseny után színészeket látni papírpénzekkel, fel-alá mászkálnak a büfében. Felváltják a pénzeket, ki gyümölcslére, ki spenótra költ. A levegőben névvel ellátott jutalomborítékok szállnak, tizenkét százalékos narancslé szag terjeng.
A beszédhibás zongorakísérőnő közel hajol az asztalsarokhoz, fényes, fekete haja a vállán pihen, és kidülledt szemekkel artikulál: "kikérem magamnak". Modorosságokat minősít. "Kikérem magamnak." Az egyetlen, aki délután merészen iszik, kidülledt szemekkel artikulálva, fél kezében fröccsel gyalogol a színházi világba.
"Amennyiben az énekverseny háborús, polgári vagy politikai zavargások, járvány, áradás, tűz, állami gyász, vagy sztrájk miatt elmarad, a fesztivál nem vállal semmilyen felelősséget, ezért mindennemű anyagi kompenzációtól mentes. Javasoljuk, hogy a versenyzők kössenek biztosítást az utazásuk idejére. És imádkozzanak sokat. Nagyon veszélyes világban élünk."
Mikor anyám ringatott, dúdolt esténként: "Nincs szebb, mint a rejtőzködő áttételesség" (elmorzsoltam egy-két szót, de nem értettem még).