"az égből döglött varjak estek,

igaz, nem láttam, csak kettőt,

de varjú1 a vállamra zuhant,

talán túlozhatok emiatt.

magasról eshetett,

mert súlya volt. 

nem tudtam úgy fordulni, hogy ne lássam varjú2-t:

még élt, dühösen fuldokolva rángatta

az elszürkült időt.

torkára kell lépnem, ez arra vár,

ennek minden perc számít.

helyzete egyértelmű, ezért olyan magabiztos.

ez nagyon tudja, mit akar.

és ráremegett anyám arca, na még ez is.

miért kell fokozni a bűntudatot.

a véletlen persze nem mentesít,

hogy éppen én, és épp az én anyám,

és így a legtisztességesebb, amit tehetek,

(a taposáson kívül),

hogy megmondom nevem.

ez és ez volnék, varjú-anyám, a többit már tudod –

nyújtom felé jobbom, de csak saját nevemre figyelek,

tompa vagyok, nem látom: szárnya van.

ezen mindketten elnevetjük magunkat,

micsoda figyelmetlenség egy ilyen éles helyzetben.

meg egyáltalán, hogy így találkozunk.

de jön a happy-end: színre lép anyám,

és széttapossa varjú-önmagát.

megejtő harmónia: varjú1 most puffan a járdán."