ki az ki ennek a szörnyű városnak utcáit járva nem töpreng néha el, hogy vajon mi ez a láthatatlan kéz mely mindannyiunk torkát szorítja? ki az ki hajnalban nem érzi lépéseiben a békésen szuszogó gyermekek álmát? pillanatnyi örömök, örök boldogság, elbúcsúztunk mi már rég. maradjon csak meg gyermeki hited, maradjon csak az a gyönyörű mosoly arcodon mindig olyan, mint amikor a felkelő nap ujjai elmetszik a torkom. s ha majd felkelsz tudd, álmodtad csak.

milyen gyermeki hit?

a hit, hogy ami összetört még egy lehet, a hit hogy minden útnak van egy vége, a hit hogy egyszer egy hajnal örökké tart majd, a hit hogy nem jövök rá, hogy ki vagy

milyen hit?

"S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

s a csend végén vár téged egy hang ami megértette veled, miért kellett hallgatnod. törékeny teste füstként tűnik el füledben. neked és nekem.

áppszolúte magánügy, de az én torkomat is szorítja valami

a magánügyek itt nagy érdeklődésre tartanak számot.

architect pedig talán azóta részeg.

mindig szomjas vagyok, s néha részeg, de maga, kedves, elfelejtette leoltani a lámpát abban a kis helységben, melyet én oly nagy sebbel-lobbal felépítettem kegyed köré

s a bársony ujjak melyek minden hajnalban fojtogatnak látom lajhár úr becses életére is árnyékot vetnek immáron. kitartás, barátom. nevetve sír, ki igazán él.

lajhárnő.