Úgy kellett levakarni a kockakövekről - az uszoda vizében csokoládé. Ül a csempén a vizes kakaó. Az anyagtól nem lehet szabadulni: ha balra nézek, magam teszem bele, ha jobbra nézek, ott úszik a vízben. A vizes csokoládé romlott jó, elszalasztott lehetőség, gyomorforgató. A vizet nem lehet leereszteni, benne az oda nem való. Mint az iszap, folyik az ujjaim között a bizarr helyzetű csokoládé.

Ma reggel már nem ébredtem olyan hamvasságra. Fogsoromat egészben emeltem ki a számból, arcom vívóálarc, sokéves börtön a bőröm. Végezzen magával a kötelességem, ablakaim zárva vannak.

De abban a városban nem lenne köszönet, ha egyszer a sas belsejében van.

Ha most  azonnal kellene festeni valamit, festenék egy sast, és bele egy várost.

Olyat úgysem talál, akiben ugyanúgy áramlik az élet, akiben épp akkor áll meg vagy akkor fodrozódik, aki ugyanarra kívánna menni vele.

hogy tegyem félre azt az ottfelejtett színésznő tekintetem, mert zavaró

 

 

A kókuszgolyót a földbe tapossák, a szilvásgombócot beleteszik a mosogatóba. tehetetlen vagyok látva, hogy így bánnak a dolgokkal. még jó, hogy valahol, szalvéta alatt rejteget a családunk egy kókusztéglát, így még pótolhatjuk a kárt, ha nem néznek ide. akkor azt is el kell mesélnem, hogy éjszaka kígyók forogtak körülöttem, három, és bár először megijedtem, végül nem akartam elengedni őket, ez a legjob dolog volt, ami történt velem ezen a végtelen, háromszögletű folyosón.

"drága j., nagyon köszönöm, kérlek kérdezd meg a papát, hogy a libanoni hastáncosképekből nem lesz-e látható valami? v"