jól fogtam-e, nem tudom
1 komment
Poétafő hull a kosárba, ez a fordítás, semmi más, majomrikács, kanárilárma, hullagyalázás, nem vitás.
Nabokov: Az Anyegin fordítása közben
Nincs is kedvem ahhoz, hogy alig tudok felvonszolni a lépcsőn, ahol a korlát nem kapaszkodó. Az emelet mélyen bent, római számmal süllyesztett, emelt. Nem érek fel, a negyedik második, de lent. Újra itt, a korlát nem kapaszkodó. Hogy egyáltalán mi van fent. A halott iskolában, a halott lépcsőházban, nem bízom egy helyben, se korlátban.
Csütörtök
Kedden vettem egy hideg zuhanyt, hogy felébredjek, és azóta ébren vagyok, és reszketek, mint a nyárfalevél.
Kifordultam a rajzoló, halovány gyermek házából és rögtön az ernyőm alá szegődött a vén szatír. „Várjon, várjon, merre megy, hadd bújjak az ernyő alá!” „Bújjon.” Azzal kivette a kezemből az ernyőt – vigye. „Merre megy? Itt a kocsim, szívesen elviszem az utca végéig.” „Köszönöm, megyek gyalog. Mozgok az esőben.” „Igen? Jó, hát akkor viszontlátásra, szervusz, kezit csókolom, köszönöm.” „Szívesen.”
Vettem neki egy narancsot, hogy vitaminhoz jusson (ez olyan két hónapja volt), talán becsben is tartotta, de mit tehettünk? Szikkadt volt belül az egész, egy építkezésben az árokba dobtuk.
Jószándékú szadisták torlódnak az ajtóban, integetnek, kifelé tartanak, feajánlják életellenes segítségüket, és egymásban is megbotlanak.
A széles galérián, a mélység fölött, a hűtőmágnes alatt csodálatos miniatűr: Rippl-Rónay nyomat. Ez van a szobám falán is, egy nagy. Most itt, a galérián, a mélység fölött, a tágasságban, a fával lécelt térben, a térbe lécelt fában. Az engem legjobban ismerő, régiségből derengő anyám áll a galérián, emeli a mágnest, és ott van: a legtöbbször látott, engem legjobban ismerő kép, miniatűrben.
Trágár leszek
Kiszívta a nőt, kezet csókolt és elment.
A falból kimetszett egy darabot, aztán valahol elhagyta, nem tudott mit csinálni a felszálló téglaporral.