És amikor kimentem sodrófával az ajtó elé, azt láttam, hogy nem, nem omlott össze a világ. Az ősképek is mélyen eltemetve a lelkekben pihennek, bizonyos szavakat nem ismerek. A fények nem izgatnak fel: munkára nappalt tudok és alvásra éjszakát. Ilyen könnyen adja magát a gangon a világ.

És amikor kimentem sodrófával az ajtó elé, azt láttam, hogy nemcsak hogy elszaladnak az állatok, de utánuk se megyek. Csak a kötényembe kacagok, és örülök, hogy lehet a konyhában tovább, tovább tovább dagasztani a tésztát.

És amikor kimentem sodrófával az ajtó elé, hamar letettem a kezemből a sodrófát. Hogy áll az nekem, hogy áll az ajtó, hogy áll az állás.

Amikor kimentem, kiálltam az ajtó elé, kicsit vártam, hogy hátha összeomlik a világ.

Amikor kimentem sodrófával az ajtó elé, vártam, vártam az állatokat, hogy mikor jönnek ide, hogy leguggoljak a földre, hogy föléjük hajoljak, a közelükben legyek és végre megsimogassam őket.