Reggel hétre kellett mennem. Ez még hagyján, de alig lehetett vaslépcsőről vaslépcsőre lépni. Úgy emelem a lábamat, és a csomagjaimat, a táskámat, a kabátomat, irdatlan súlyokat, a csontjaimat, mázsákat. Minden könnyű nehézséget, minden feneketlen véleményt úgy kellett most feltornásznom, lyukas lépcső - gyerekkori rémálmom. A cél előtt fél emelettel a vaslépcső fordulóban leülök, fönt rengeteget látok mind ugyanarra várni. Hát régebben, amikor még a Gyöngyösi utcába jártam, tovább kellett menni, de biztos volt, hogy beengednek és nem volt ekkora, kenyérért sorbanálló, reményvesztett közönség.