Nahát. Azt álmodtam, hogy Bíró Anna ült a sarokszoba karosszékében és rám kacagott: "Én is épp ezt akartam mondani!" Aztán ma, amikor elmentem hozzá (együtt tettük meg az utat hozzá, de nem volt szabad egymásra ismernünk: ötszáz méteren át araszoltam mögötte, csak nehogy elé érjek és meglássam a kezében a politikai napilapot - órakor kell vele szemben leülnöm és ötvenkor távoznom), azt mondta: "Minek is mondom, hiszen maga is épp ezt akarja mondani." "Nahát!"- mondom. "Azt álmodtam, hogy a sarokszoba karosszékében ült és rám kacagott: >Én is épp ezt akartam mondani!<" "Különös. Én is ezt álmodtam." "Én is ezt akartam mondani."

itt ült

itt

Mellette hallgatok és mellé beszélek, beszéd közben a szemben ülő szeme mellé nézek, pedig Isten a tanúm rá, becsületes vagyok: egy-két kocka csokoládét, ha sikkasztok. Mondják, érdemes lenne egyszer odanézni, sok mindenre fény derülhet.

A minőségre a név a garancia! Peter Medak teakeksz az asztalomon, a fürdőmben Hitchcock parfüm. A keksz a fogát csattogtatja, a mester az üvegből kezét a feje fölé emeli, megnyomja a pumpát és a szoba levegője megtelik édes, illatos feszültséggel.

Komment!

Mit is lehet ehhez hozzáfűzni?

Meglepő lehet és unalmas, ha valaki sosem látja magát viszont.

Csak mindig engem, csak mindig engem. Macskákat, üres szobákat. Báltermet, fényeket, táncteret, szögeket és éleket, éjjel álmatlan vajaskéseket. Szürke hátakból konstrukciót, pasztell kezeket, iskolát se, bassza meg, de rímeket. Fölöslegesre hegyezett érzékeket, büntetésül szembe dörzsölhető paprikaeret. De most szeretném feltenni, hogy, mi lesz, ha hogy macskát küldök a naplóra, hogy megtörjem az állhatatos fehéregeret.

- Volt az a kiállítás a képeidből. Nem tudtad?

- Nem érdekel.

- Persze, ha túl közel van az emberhez valami, az nem érdekli.

- Vigyázz, fel fogod dönteni!

- Persze, ha túl közel van, nem érdekli az embert.