Mennyi idegent a hátam mögött hagyok. Borzalmas vagyok, ahogy így tagolok. Éjszaka van és hallgatni kell rá. Elkapom a nekem szóló feketeséget és megvonom tőle az ígéretet. Ráteszem a kezem a szent könyvre, egyedül porosodni hagyom. Aztán csodálkozom, hogy én is ilyen zaklatottan porosodom. Az éjszakai lét kertjében nekem van csak hely, de nem szép a kert, ilyen kertem van, idestova bejárhatatlan. Nem akarok semmit sem keresztülvinni a kerten sem.
Édesség. Olyan hízelgő, hogy így gondoltok rám - hogy rám gondoltok így, csak egy kicsit fasisztoid. A többiek? Hogy is gúnyolódhatnék, hiszen én sem vagyok kevésbé gúnyolni való - egy margarinkocka van az ágyamra dobva. Karalábé lóg ki a táskámból meg egy-két biosütemény, keresem a babát mellém ültetni, a süteményt a kedvemért megenni. A joghurt az orrom hegyén ars poetica, ahogy a fekete csizma, a hatalmas szoba. Három nap és éjen át olvasok egyetlen novellát, amiben a nő elindul, a háziasszony hazaér.
P. derékig állt a vízzel telt ágyneműtartóban. Egy türkizkék harisnyanadrág volt rajta, ami nagyon jól állt neki, középen állt és terelgette a vizet a fakeretek között. Kérdeztem, hogy szokott-e ez így lenni, mondta, hogy igen. Átmentem a másik szobába, hogy megnézzem az ágy használati utasítását, de nem találtam benne vizet; egyáltalán, olvasni sem volt különösebb értelme, csak azt vettem észre, hogy kemény fedelű a könyv, részletes a használati utasítás, de nem az ágyra vonatkozik.