Herminával álmodtam. Ült ott a sötét aurában, kis metafizikus alakja, tiszta arca nézett rám. Amikor a káoszba beköszöntött egy pillanatnyi nyugalom, azt mondta, hogy ezt az egészet magunknak köszönhetjük. Erre valaki megjegyezte, hogy a külső körülményeknek is, nem csak magunknak. Az is lehet, hogy ez én voltam. De más is mondhatta, álomlogika munkája. Ebben aztán mind megegyeztünk. Nem tűnt túlzásnak, hogy áthárítjuk a felelősséget a világra, hiszen nem tudunk minden rosszat egy személyben előállítani. Ezt az individualista iskolák mindig elfelejtik. Az nem lehet, hogy mi egyedül, egy emberként minden rosszat magunknak csináljunk. Nem lehetünk minden szenvedésért felelősek. Szenvedésünk nagy része éppen ebben áll. Ez a sugalmazása a felvilágosult tökéletességre törekvőknek mély bűntudatot kelt a legjobb önismerettel rendelkező, legalázatosabb szenvedőben is.

Segíthet még földelésben a nehéz takaró, a nehéz pohár. És a súlyemelés. Emberek közössége, akik szeretnek enni. Materialisták. Gong, földre állító hangok. Pénz. Igent mondás.