Eszeveszett száguldásban a lakás, mint a világosi földrengésben nyolcvanötben, mozgásban van minden. Mindjárt leesik a hajam, a sebességtől nem találok fogást a bútorokon, a kis szoba ablakából látom a színház tetejét hullámozni. Otthon kéne, hogy érezzem magam, erre házon belül is kénytelen vagyok repülni. Kapkodok a kezeimmel, de csak levegőt markolok, szólni akarok Leandernek, hogy állítsa meg Berlinből a lakásvonatot, egyúttal nem akarom felébreszteni, remélem, hogy nem sikítok. A konyhában közben M. egy iráni irodalmárnőt lát vendégül. Az iráni irodalmárnőnek szürkésbarna, szeplős bőre és bölcs tekintete van, komolyan néz rám. Van, ami a világon univerzális, például a száguldás, a vendégség és az irodalmár, át is adja nekünk az ajándékot, amivel készült. Meglepve látom, hogy két darab ajándék van. Számítok! - csodálkozom el -, visszataláltam egy világba, ahol számítok, vagy legalább számít a hagyomány: ha vendégségbe megyünk egy nőhöz és a lányához, mindkettő kap könyvet vagy sálat. Komolyan vagyunk véve. Nem hozzám jött, de én is. Szerintem közvetlen, felém irányuló szeretet is van benne, ha nem is felém, de Schulcz Katalin lánya felé, és ez bőven elég, elég valakinek a lányának lenni. A száguldás csillapodott, egy régről ismert, kellemes érzésben tudok feloldódni: hogy Schulcz Katalin lánya lehetek. Persze jön hozzá a páréves kétség és a visszatérő zavar: ő most akkor él még?

Minden tapéta és csempe mögött van valami hátsó szándék. Csak a legjobbak azonosak magukkal és a legkevesebb helyen elfogadható és megnyugtató számomnra is a fal.