Rákaptunk a lakásszínházra, a jelenlétre és a fontos dolgokra. Érezzük, hogy a napjaink meg vannak számlálva, és kialakult az igény ezek tartalmas, mégis könnyed eltöltésére. Mindenki megzenésíti az életét, és ez mélyen és őszintén érdekli a többieket. Személyes színház, szignifikáns hallgatóságnak. A pszichodráma obszcenitása nélkül, a közösség megtartó erejével. Jó, hogy idősebb barátaim is vannak, felnőttek. Mindennek tétje van, de mindenki megengedő. Szinte már nincs is esemény halott nélkül, negyven fölött már nincsen lila kék nélkül. A negyven csak az én korom, van itt minden. Most egy tarka, élettől kicsattanó, isztambuli szőttes képviseli azt, aki már nem lehet ott, előtte különböző színekben olvasunk fel szemelvényeket valaki más életéből. Aki nagyon is él, most töltötte be a ...-t, és több életerővel bír, mint mi összesen, fáradt, de pontos felolvasók. Épp őt ünnepeljük. Van egy kortalan játéka. Gyakran ismétli. Párbeszédet imitál a táncparketten: "És te hány éves vagy? Kilencven!!! Ááááááá!" Na, így kell ... évesen húsznak lenni, ráadásul nemcsak bőrápolásban haladó, de megesküdött rá, hogy ő nem ember, rá nem vonatkoznak a kétségbeejtő törvények, ő nem hódol be, ebben az életben ő már nem fog meghalni.