Grúziában ájultan fekszenek a kutyák az utcán, némelyiknek van chip a fülében, azok be vannak oltva, de mégis szomorúak. Sokasával alszanak a földön, oldalirányba megdöntve és ellapulva, mint az összedobált zsákok, átadva magukat a végső elkeserdésnek, valami ólmos fáradtságnak, amilyet eddig csak emberen láttam. A sofőrök zordak, a Balkán, ne higgyen senki Kusturicának, nem vidám hely, láttam iskolás lányt is sírni. Az autók fele hiányzik, így brummognak és süvítenek, jobbról-balról behorpadva, mintha nem lenne holnap. Úgy vezetnek, mint akik oda akarnak érni, és annak horpadás lesz a vége, de belefér, nem panaszkodik senki. A szomszédasszonyok eleinte sötéten néznek, mintha még élne a Szovjetunió, aztán a hét végére megenyhülnek.